Isten Igéje vasárnap

A homília a Szent Péter-bazilikábanA pápa felidézte Isten Igéjének kezdeményezését a világ teremtésében, és szeretetét, hogy Krisztusban, az ő örök Igéjében kiválasztott minket. Ha az Ószövetségben Isten a próféták által szólt hozzánk, az idők teljességében ez az Ige beteljesedett: már nem ígéret, hanem valóra vált (vö. Lk 4,21). Most "a Szentlélek ereje által közöttünk lakott, és lakhelyévé akar tenni minket, hogy beteljesítse várakozásainkat és meggyógyítsa sebeinket".

Mint azok a zsidók, akik a názáreti zsinagógában szemlélték őt, szemüket rá szegezve (vö. Lk 4,20), nekünk is képesnek kell lennünk megragadni ennek az Igének, aki Krisztus, radikális újdonságát. Ferenc azt javasolja, hogy ebben két, egymással összefüggő szempontot szemléljünk: "az Ige kinyilatkoztatja Istent, és az Ige elvezet bennünket az emberhez". Ő áll a középpontban, ő tárja fel Istent, és vezet minket az emberhez".

Isten kinyilatkoztató Igéje

Először is, az Ige kinyilatkoztatja Istent. "Isten arcát tárja elénk, mint aki gondoskodik a szegénységünkről és aggódik a sorsunkért".. Nem úgy, mint egy mennybe zárt zsarnok, nem úgy, mint egy hideg, közömbös és nyugodt megfigyelő, egy semleges és közömbös isten. Ő a "velünk lévő Isten", a testté lett Ige, aki a mi érdekünkben foglal állást, és részt vesz és elkötelezi magát a fájdalmaink mellett, az ember "szerető szelleme".

Ferenc, mint ennek az Igének az egyházi szószólója, személyesen szólítja meg hallgatóit, mindannyiunkat:

"Ő egy közeli, könyörületes és gyengéd IstenMeg akar szabadítani a terhektől, amelyek nyomasztanak, meg akarja melegíteni a tél hidegét, meg akarja világítani sötét napjait, támogatni akarja bizonytalan lépéseit. És ezt az Igével teszi, amellyel azért szól hozzátok, hogy visszatérjetek a hogy reményt gyújtson félelmetek hamvai között, hogy újra örömöt találjatok. a bánatod útvesztőiben, hogy reménységgel töltse meg magányod keserűségét. Nem egy labirintusban, hanem az út mentén késztet arra, hogy minden nap találkozzunk vele".

Ferenc ezért kérdezi tőlünk, hogy hordozzuk-e szívünkben és közvetítjük-e az Egyházban Isten eme igazi "képét", a hit bizalmába, kegyelmébe és örömébe burkolózva. Vagy ha éppen ellenkezőleg, szigorúan, félelembe burkolózva látjuk és mutatjuk őt, mint hamis bálványt, aki sem nekünk, sem másnak nem segít.

Az Ige elvezet minket másokhoz

Másodszor, az Ige elvezet minket az emberhez. Amikor megértjük, hogy Isten könyörületes és irgalmas, legyőzzük a hideg, külső vallásosság kísértését, amely nem érinti és nem alakítja át az életet. "Az Ige arra ösztönöz, hogy kilépjünk önmagunkból, hogy Isten felszabadító szeretetének egyetlen alázatos erejével induljunk el testvéreink felé".

Ezt tette és mondta Jézus a názáreti zsinagógában, amikor kinyilatkoztatta, hogy "azért küldték, hogy találkozzon a szegényekkel - akik mindannyian vagyunk - és megszabadítsa őket". Nem azért jött, hogy szabályokat adjon, hanem hogy megszabadítson minket a lelkünket fogva tartó láncoktól.. "Így tárja elénk, hogy mi az az istentisztelet, ami Istennek a legjobban tetszik: a felebarátunkról való gondoskodás".

Ezért Isten Igéje szemben áll a merevséggel: "A merevség nem változtat meg minket, csak elrejt, Isten Igéje megváltoztat minket". Úgy hatol a lélekbe, mint egy kard (vö. Zsid 4,12): egyrészt vigasztal, mert feltárja előttünk Isten arcát; másrészt provokál és megráz, mert megmutatja ellentmondásainkat és válságba sodor minket. "Nem hagy bennünket békében, ha ennek a békének az árát egy igazságtalanságtól és éhségtől megtépázott világ fizeti meg, és a következményeket mindig a leggyengébbek szenvedik el (...) Az Ige válságba sodorja azokat a mi igazolásainkat, amelyek mindig a másiktól vagy másoktól teszik függővé azt, ami nem működik".

A pápa nem beszél elméletekről: "Mekkora fájdalmat érzünk, amikor látjuk, hogy testvéreink a tengeren halnak meg, mert nem engedik őket partra szállni".

A továbbiakban a lélekbe döfi a kardot: "Isten Igéje arra hív, hogy lépjünk ki a nyilvánosság elé, ne bújjunk a problémák bonyolultsága mögé, a "nincs mit tenni" vagy "mit tehetek" vagy "ez az ő problémájuk vagy az övé" mögé. Tettekre buzdít bennünket, hogy egyesítsük Isten imádatát és az emberekkel való törődést".

A merevség mellett, amely Ferenc számára a modern pelagianizmusra jellemző, minden "angyali" vagy diszinkarnált "spiritualitás", amely a neognosztikus mozgalmakra jellemző, szintén szemben áll Isten Igéjével. A pápa ezt szemléletesen így írja le: "Egy olyan lelkiség, amely "pályára állít" minket anélkül, hogy törődnénk testvéreinkkel".

Másrészt: "Az Ige, aki testté lett (vö. Jn 1,14), meg akar testesülni bennünk. Nem távolít el bennünket az élettől, hanem bevezet bennünket az életbe, a mindennapi helyzetekbe, hogy meghallgassuk testvéreink szenvedését, a szegények kiáltását, az erőszakot és az igazságtalanságokat, amelyek a társadalmat és a bolygót sebzik, hogy ne legyünk közömbös keresztények, hanem dolgozó keresztények, kreatív keresztények, prófétai keresztények".

Isten Igéje nem halott betű, hanem szellem és élet. Madeleine Delbrêl-t idézve (egy francia misztikus, aki Párizsban, munkáskörnyezetben dolgozott, 1964-ben halt meg, és jelenleg boldoggá avatási eljárás alatt áll) Ferenc azt mondja, hogy "Isten Igéjének meghallgatásának feltételei a mi "ma" körülményeink: mindennapi életünk körülményei és felebarátunk szükségletei" (La alegría de creer, Santander 1997, 242-243).

Mindez arra kötelez bennünket - mutat rá a pápa -, hogy mindenekelőtt Isten Igéjét helyezzük a lelkipásztorkodás középpontjába, hogy meghallgassuk azt, és onnan kiindulva meghallgassuk és odafigyeljünk mások szükségleteire.