Chiara nélkülözhetetlen hivatkozási alap ezekben a nehéz időkben, amikor sok keresztény érzi magát csüggedtnek, mert kisebbségben van egy plurális és összetett társadalomban, amely úgy tűnik, hogy háttal él Istennek.
Ezek a keresztények elhagyatottnak érzik magukat, és nosztalgiával gondolnak egy múltbeli, állítólag idilli időre, amelyet nem éltek át. A szomorúság eluralkodik rajtuk, és hasonlítanak az evangéliumban (Lk 13:10-17) szereplő, lehajtott fejű asszonyra, aki képtelen volt felemelni a fejét az ég felé. Ezek a keresztények, akiknek szükségük van arra, hogy visszaszerezzék a öröm, amit Krisztus hoz nekünkJó lenne elmélyülni és elmélkedni Chiara szövegeiben, egy olyan asszonyéban, aki mindig figyelt a Szentlélek sugallataira. Nagyon jól tudta, hogy a keresztény ember erejét mindig kölcsönveszi, mert gyengeségünk Krisztusban erősséggé válik.
Chiara Lubich egyik kedvenc szövegem egy cikk, amelyet a Zenit ügynökség számára írt 2000 nagypéntekre. Nyolcvanéves volt ekkor, bár akár lelki útjának kezdetén is írhatta volna, mert itt találjuk lelkiségének egyik legjellemzőbb vonását: elmélkedés Jézusról, aki elhagyatott.
En contraste con las expectativas de esos cristianos apegados a la supuesta seguridad vivida en otros tiempos, Chiara presenta la figura de un Cristo despojado en la cruz de su divinidad para unirse todavía más al hombre, para experimentar Él también la angustia y el desamparo del ser humano e en algunos momentos de su vida. Tal es el sentido de la cuarta palabra pronunciada en la cruz, “¡Dios mío, Dios mío! ¿Por qué me has abandonado?” (Mt 27, 47).
Egyszer olvastam egy magyarázatot, amely egyáltalán nem győzött meg: Jézus elkezdett imádkozni egy zsoltárt, amely ezeket a szavakat tartalmazta, és kimerültsége megakadályozta abban, hogy folytassa az imát. Lehetséges, hogy Jézus imádkozhatta ezt a zsoltárt, de tény, hogy szavai világosan kifejezik azt, amit abban a pillanatban érzett. Évszázadokon át nem fordítottak elegendő figyelmet erre a negyedik szóra, talán azért, mert egyesek azt hitték, hogy ez egy megválaszolhatatlan kérdés.
Másrészt mi hívők tudjuk, ahogy Chiara emlékeztet bennünket, hogy az Atya feltámasztotta és felmagasztalta Fiát örökre. Ezzel kapcsolatban rámutat arra is, hogy: "Őbenne a szeretet érvénytelenítve, a fény kialudt, a bölcsesség elhallgatott. Elváltunk az Atyától. Szükséges volt, hogy a Fiú, akiben mindannyian megtaláltuk magunkat, megízlelje az Atyától való elszakadást. Meg kellett tapasztalnia Isten elhagyatottságát, hogy mi többé ne érezzük magunkat elhagyatottnak".
Chiara ve en ese Jesús que grita su abandono a muchas personas que sufren en lo físico como ciegos, mudos o sordos, pero también percibe a los que sufren en su espíritu: los desilusionados, los traicionados, los miedosos, los tímidos, los desorientados… Estos últimos son los heridos de la vida, una expresión utilizada en algunas ocasiones por san Juan Pablo II, y que no hace mucho contemplé como rótulo de una sección en una librería de Lourdes. Pienso que los enfermos del espíritu son mucho más numerosos que los otros, pues en una sociedad poco solidaria son infinidad las personas que viven en la soledad y el desamparo.
Jézus elhagyatott bennük, mert, ahogy Chiara mondja: "Jézus elhagyatott bennük.Minden szenvedő testvérben láthatjuk Őt. Azokhoz közeledve, akik hasonlítanak hozzá, beszélhetünk nekik az elhagyott Jézusról.".
A szenvedőknek azt az elképzelést adták el, hogy az életük kudarc, és hogy semmi sem ér semmit. De Jézus sokkal többet szenvedett mindannyiuknál.. Chiara emlékeztet minket arra, hogy az élet minden fájdalmas aspektusa mögött ott van Krisztus arca. Hozzátehetnénk, hogy ez egy konkrét, identitással rendelkező arc, még akkor is, ha nagyon változatos ábrázolásokkal rendelkezik, és ha az ő arca felismerhető, akkor testvéreink arcának is annak kell lennie, mert - ahogy Chiara rámutat - mindegyikük Ő.
A mi feladatunk, hogy a fájdalmat szeretetté alakítsuk át, ami emberileg lehetetlennek tűnik, de Krisztus Lelkének ereje és más ajándékai lehetővé teszik..
XXIII. János elképzelése az egyházról mint az egység jeléről és eszközéről, amely a II. vatikáni zsinat lelke volt, egyedülálló módon illeszkedett Chiara Lubich karizmájához.
A megfeszített Krisztus elhagyatottságának felidézése arra késztet, hogy Chiarát Olivier Clémenttel, egy jól ismert francia ortodox teológussal hozzam kapcsolatba. Mindketten nagy csodálattal viseltettek Athenagorasz pátriárka iránt, és volt néhány személyes találkozásuk, amelyeket írásaikban megörökítettek. Az akkori politikai és társadalmi viharokkal szemben, mint például a 68-as május, Athenagorasz nem volt sem pesszimista, sem nosztalgikus egy állítólagos jobb múlt iránt, és biztosította Clément, hogy ezek a fiatal tüntetők együttérzéssel inspirálták őt. Még ha nem is veszik észre, ők teljesen elhagyott fiatalok, és a sírásuk még mindig az árvák sírása. A pátriárka, az emberség nagy szakértője, a diáklázadást segélykiáltásnak tekinti. Clément a maga részéről hangsúlyozza, hogy a nihilizmus látszólagos diadala ellenére nagy űr tátong egy olyan tiltakozó mozgalomban, amely Marx, Nietzsche és Freud örökösének vallja magát.
"A fogyasztói gazdasággal ellentétben, amely a birtoklás kultúráján alapul, a közösség gazdasága az adás gazdasága ....".
Chiara Lubich
Creen, como tantos otros, en la transformación de las estructuras, o a lo mejor ni siquiera en eso, aunque no se dan cuenta de que la única revolución creativa en la historia es la que nace de la transformación de los corazones. Por su parte, Chiara Lubich, testigo de una época turbulenta en la que Cristo es nuevamente abandonado y sustituido por utopías sin esperanza, encuentra en Atenágoras el corazón de un padre, un espíritu juvenil lleno de fe y esperanza. No le califica de hermano separado, una expresión muy frecuente en la época del posconcilio, pues tiene el convencimiento de pertenecer a una misma casa, a una misma familia. Este es el auténtico ecumenismo, en el que las diferencias han perdido su color gracias al sol de la caridad. Tanto es así que el grito de Jesús abandonado en la cruz está necesariamente dirigido a todos los cristianos sin excepción. El encuentro con Jesús abandonado, presente en tantos hermanos a los que no podemos dejar solos, es un buen ejemplo de ecumenismo.
Antonio R. Rubio Plo
Történelem és jog szakos diplomával
Nemzetközi író és elemző
@blogculturayfe / @arubioplo