Szakemberként, középiskolai osztályokat tanítva Carlos rájött, hogy valami hiányzik az életéből. "Folyamatosan ragaszkodott hozzá, és végül félelemmel telve igent mondtam Istennek, és ez a legnagyobb kaland, amit Isten adott nekem" - mondja a venezuelai egyház szeminaristája.
A venezuelai egyház eme egyházmegyéje szemináriumának rektora, aki 33 éves volt, és már nyolc éve pap, így válaszolt: "Hála Istennek, hogy megengedte, hogy élj, hogy lediplomázz, hogy dolgozz, hogy megtapasztald a világot, és hogy felismerd, hogy egy dolog a fontos, hogy igent mondj az Úrnak". Carlosnak pedagógiai diplomája van, és mielőtt a szemináriumba lépett volna, középiskolai tanár volt, olyan tantárgyakat tanított, mint a matematika, a fizika és a műszaki rajz.
Ebben az interjúban mesél hivatásáról, családja hatásáról és az egyház evangelizációjáról Venezuelában. Jelenleg négy venezuelai egyházmegyéből (Margarita, El Vigía-San Carlos, Punto Fijo és Cabimas) tíz szeminarista él Bidasoában.
- Köszönjük szépen, Carlos, hogy megosztottad velünk a tanúságtételedet. Elmondtad, hogy a családod támogatott abban a döntésedben, hogy mindent hátrahagyj, hogy pap legyél.
Három testvérem közül én vagyok a második. Édesapám, Carlos, könyvelő és nyugalmazott egyetemi tanár, édesanyám, Edith, aki egy egyetemi intézetben dolgozott, most nyugdíjas. Amikor elmondtam nekik, hogy mindent otthagyok, és elkezdem a szemináriumi folyamatot, támogattak. Hála Istennek, a szüleim mindig is boldognak akartak látni engem és a testvéreimet, bár egy kicsit féltek, hogy hibát követek el. Édesapám csak annyit mondott nekem: "Ha ez a te döntésed, és ezt akarod az életedben, tudd, hogy mindig itt leszünk, hogy támogassunk, bármit is akarsz csinálni".
- Ráadásul, amióta szeminarista vagy, a szüleid fokozták a jámborság gyakorlását.
Abban az időben a szüleim nem jártak gyakran misére, csak alkalmanként. De amikor a szemináriumba kerültek, elkezdtek gyakrabban misére járni, és ma is így tesznek. Elmondhatom, hogy az Úr felkészít arra, hogy pap legyek, elfoglalja a helyemet az otthon hagyott helyemen, és megmutatja szeretetét azok iránt, akik szeretettel adtak egy fiút az Egyháznak Venezuelában.
- Nagymamád hite és példája szintén nagy hatással volt a hivatásodra.
Azt hiszem, Aida nagymamám volt Isten második eszköze, hogy megismerjem az Ő útjait. Soha nem kényszerített arra, hogy vele együtt járjak templomba, de amikor kicsi voltam, láttam, hogy egyedül megy el, és ez aggasztott engem. Ezért elkezdtem elkísérni őt, anélkül, hogy tudtam volna, hogy Isten így mutatja meg nekem az utat, hogy felfedezzem az Ő szeretetét.
A nagymama és az unoka közötti kapcsolat egyre szorosabbá vált, mert azokon a napokon, amikor egészségi állapota miatt nem tudott elmenni, amikor lelkesen látott engem, azt mondta nekem: Carlos Alberto, ha menni akarsz, menj, menjünk együtt, mert most én vagyok az, aki el akarlak kísérni. Annak köszönhetően, hogy elkísértem a nagymamámat a misére, egy fiatalokból álló csoport meghívott, hogy csatlakozzam a csoportjukhoz, és apránként felfedeztem, milyen csodálatos dolog szolgálni az Urat.
- Ön 36 éves, tanárként dolgozott, ismeri a fiatalok gondjait, mit gondol, milyennek kell lennie a 21. század papjának ahhoz, hogy ebben a korban szolgálni tudja az Urat?
Azt kell mondanom, hogy mindhárom plébános, akit 1998-as elsőáldozásomtól 2014-ig, a szemináriumba való belépésemig ismertem, kulcsszerepet játszott a hivatásom kialakulásában. Olyan atyák voltak, akik tanítottak, neveltek, javítottak és a világ minden szeretetével kísértek a venezuelai egyház Cabimasi egyházmegyéjének Jézus Szentséges Szíve plébániáján. Nagyszerű példát adtak nekem. Ezért hiszem, hogy egy papnak olyannak kell lennie, aki tudván, hogy nem tökéletes, minden nap kéri Istentől a kegyelmet, hogy eszközévé válhasson. Hogy tanítsa az embereket az Egyház helyes tanítására, hogy nevelje őket a kinyilatkoztatott igazságra, hogy javítsa ki őket, ha szükséges, azzal az egyetlen céllal, hogy a legjobbat adjuk magunkból Istennek, hogy kísérje őket minden tapasztalatban, és hogy cselekedeteiből soha ne hiányozzon az imádság, mint közvetlen kapocs az ember és Isten között.
És az is, hogy segíthessek megkülönböztetni és példát mutathassak egy boldog, örömteli emberről, aki tetteivel bizonyítja, hogy mindent az Úrért elhagyni nagyszerű életdöntés.
- Milyenek voltak az első éveid a venezuelai szemináriumban?
Venezuelában lehetőségem volt egy előkészítő évet végezni az El Buen Pastor szemináriumban, a venezuelai egyházmegyémben, majd 3 évet a szomszédos érsekség Aquinói Szent Tamás Szemináriumában. Mindegyik év meghatározta az életemet. Nagyszerű emlékeket őrzök, a leküzdött nehézségek pillanatait, a tanulást és olyan papok példáit, akik tetteikkel megmutatták, hogy az Úr minden nap hív minket. Mindegyik évben nem volt hiány jelekből, hogy az Úr akar valamit attól, hogy az legyek, aki vagyok.
Isten olyan nagyszerű volt, hogy elvitt engem az országomból egy másik kontinensre, hogy folytassam a képzési folyamatot. Az országom valósága nem titok senki előtt, és az, hogy mindent megtettem azért, hogy idejöjjek, azt jelentette, hogy azt hittem, lehetetlen, bár nem hiányoztak a kétségbeesés pillanatai sem. De Isten mindig megmutatja jóságát, és csodával határos módon rövid idő alatt teljesítettem és megszereztem minden szükséges dokumentumot. Ez arra késztet, hogy meggyőződjek arról, hogy Isten azt akarta, hogy itt maradjak a Bidasoa Nemzetközi Szeminárium, ahol minden pillanatban láthatom az Egyház katolicitását, ahol a világ számos pontjáról származó testvérekkel és nővérekkel oszthatom meg tapasztalataimat, ahol segíthetjük és tanácsot adhatunk egymásnak, ahol elmagyarázhatunk olyan részleteket, amelyeket nekem is meg kellett tanulnom, és ahol együtt fedezhetjük fel, hogy az Egyház erről szól.
- Venezuela még mindig kényes helyzetet él át, bár most talán nagyobb szabadsággal, mint nicaraguai testvéreink. Nehéz katolikusnak lenni Venezuelában?
A nehézségek soha nem fognak eltűnni a venezuelai egyházban, sem Nicaraguában, sem máshol a világon; ezek az emberi élet részei. De minden nehézség felett a Szeretet uralkodik, ami arra késztet minket, hogy megtanuljunk szilárdan megállni a nehézségekben és a jólétben. Az üdvösség története során, egészen napjainkig, mindig voltak nehézségek, amelyeket az emberek Isten segítségével leküzdöttek.
Bár Venezuelában nehéz katolikusnak lenni, arra ösztönöz bennünket, hogy lássuk, hogy a plébániák tele vannak Istenre szomjazó felnőttekkel, fiatalokkal és gyerekekkel, akik felfedezik benne az erőt a folytatáshoz, akik konkrét pillanatokban, veszélyek közepette kimennek az utcára, hogy Isten igéjét megosszák, teljesítve a missziós megbízatást, azzal az egyetlen céllal, hogy rajtuk keresztül mások is felfedezzék Isten szeretetét.
Mindez arra ösztönöz, hogy továbbra is készüljek a visszatérésre, hogy segítsem és támogassam hazámat, hogy Isten eszköze legyek, hogy eljusson oda, ahová még nem tudott eljutni.
- Milyenek a fiatalok Venezuelában? Hogyan lehet nekik a katolikus hitet átadni a nagyfokú szekularizáció és a protestantizmus befolyása mellett?
A fiatalok a szó jó értelmében vett bajkeverők, akik, amint felfedezik, hogy a venezuelai egyház egy olyan hely, ahol növekedhetnek, tanulhatnak és szerethetnek, az evangelizáció olyan eszközeinek kitalálására késztetik őket, amelyek összhangban vannak azzal, amit az egyház kér, hogy az embereket Istennel való találkozásra hívja.
E fiatalok közül sokan gazdasági okokból elhagyták az országot, de meglepő módon a staféta generáció nyilvánvalóan jelen van. Azok, akik gyerekek voltak, amikor Spanyolországba jöttem, ma már tinédzserek, akik készen állnak arra, hogy mindent odaadjanak Istenért, követve azoknak a példáját, akiket gyerekként láttak.
Nem vagyunk szabadok a szekularizációtól és a protestantizmustól, de ennek ellenére Isten továbbra is hív. A fiatalok továbbra is integrálódnak, és hívnak más fiatalokat. A sok probléma ellenére Isten továbbra is kinyilvánítja magát, és meghív minket, hogy elvigyük szeretetét a venezuelai egyház minden egyházmegyéjének minden sarkába.
Marta Santín
Vallási információkra szakosodott újságíró.
