"Amikor magadról kell beszélned, használd ürügyként, hogy megköszönd valaki másnak". Jó lenne, ha mindenki követné ezt a tanácsot; amikor azonban arra kérnek, hogy beszéljünk a hivatásunkról, nincs más: magunkról kell beszélnünk.
Mindezek után hadd mutatkozzam be: Giuseppe Vignati vagyok, olasz, 23 éves vagyok, és a következő csoport tagja A Kereszt fiai a Casa di Maria közösségből. Mostarban születtem. Bosznia-Hercegovina, és egy mélyen hívő családban nőttem fel, amely ezen a sajátos lelki úton keresztül megismertette velem a hitnek azt az aspektusát, amely mindenekelőtt a hivatásom történetét jellemezte: a közösségi dimenziót.
Számomra az Istennek adott válaszom megélése mindig is arról szólt, hogy más emberekkel, más szívekkel, más történetekkel együtt élek, és ez egyre mélyebben formált, vagy inkább segített a hivatásom útján.
A Mária Háza egy Mária-közösség, amely a Medjugorjéban alakult imacsoportok keretében született. a jelenések első éveiben. Don Giacomo Martinelli és Nicoletta Reschini nővér alapította, székhelye Rómában van; ez a közösség a vallási ágból, a Kereszt Fiaiból és Lányaiból, valamint a Keresztnek szentelt családokból áll.
Szüleim, amikor csatlakoztak a közösséghez, úgy döntöttek, hogy leendő gyermekeiknek nemcsak testi, hanem lelki családot is adnak. A közösség, a római székhely mellett, számos európai Mária-kegyhelyen végez istentiszteleteket.. Én pedig éppen akkor születtem, amikor a szüleim Medjugorjéban voltak. Ettől kezdve gyermekkoromban gyakran költöztem: Loreto, Fatima, Róma... Még Allumiere-be is eljutottam, egy távoli faluba a Tolfa hegyekben.
Már fiatal koromban rájöttem, hogy a családom másképp él, mint a társaim, de nem tettem fel magamnak túl sok kérdést; a gyerekek, tudja, eléggé önzőek, és én különösen az voltam. Más családok gyermekeivel élt együtt, de ez inkább teher volt számomra, mint bármi más. Bár a közösségben másképp tanítottak, sosem tekintettem őket igazán testvéreimnek, akikkel - többek között - ritkán jöttem ki jól (négyen vagyunk fiúk és egy lány).
Az első "sokk", ami kizökkentett a kis világomból, az ún. "Gyermekek elvonulása" Garaison-ban (Franciaország), egy olyan időszak, amikor a közösség összes gyermekével együtt élünk, ahol elöljáróink és a Keresztes Leányok vezetésével imádkoztunk, játszottunk, egyszóval együtt voltunk abban az örömben és lelkesedésben, ami minden gyermeknek kijár.
Mindezt átélni, nekem, aki mindig is elég félénk és visszahúzódó voltam, ahol minden, amit csináltunk, gyönyörű volt, mert együtt csináltuk, látni a fiúkat és a lányokat, akik úgy szerettek minket, mintha a kistestvéreik lennénk, nagyon erős élmény volt. Ma is úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, pedig már több mint tíz év telt el.
Lelkesen szívtuk magunkba mindazt, amit tanított nekünk, különösen Don Giacomo: soha nem hallottuk még Jézust ilyen szenvedélyesen és lelkesen beszélni.De még inkább megdöbbentett bennünket az a közösség és örömteli barátság, amit azokban az emberekben láttunk, akik követtek minket ezen a lelkigyakorlaton, akik képesek voltak velünk és közöttünk élni olyan hálával és szabadsággal, amilyet még soha nem láttam.
Giuseppe Vignati, 23 éves olasz, a Kereszt Fiai, a Casa di Maria Mária Mária közösség tagja, a Medjugorjéban alakult imacsoportok keretében született. Mostarban (Bosznia-Hercegovina) születtem egy mélyen hívő családban, amely ezen a sajátos lelki úton keresztül megismertette velem a hit egy olyan aspektusát, amely mindenekelőtt a hivatásom történetét jellemezte: a közösségi dimenziót.
"Szüleim, amikor csatlakoztak a közösséghez, úgy döntöttek, hogy leendő gyermekeiknek nemcsak testi, hanem lelki családot is adnak" - mondja Giuseppe, aki a képen édesanyjával látható.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy ettől kezdve az életem egy gyors utazás volt a szentté avatás útján, de sajnos nem így történt. Tudjuk, hogy a kamaszkor a lázadás időszaka, és ez nálam sem volt másképp. Évekig hidegen éltem meg mindent, amit a közösségben javasoltak nekem, mindent, ami a szüleimtől származott, anélkül, hogy igazán kapcsolatba kerültem volna a testvéreimmel, akiket az Úr mellém állított.
Visszatekintve a múltamra, nyugodtan mondhatom, hogy nem voltam boldog gyermek: nem sok haszna van annak, hogy együtt élsz azokkal, akik egész életüket Istennek szentelték, ha soha nem ismerted Istent; igazi lelki tapasztalat nélkül az életben minden külsővé és felszínessé válik.
Aztán 2017-ben, mint minden nyáron, mi, a Mária Ház gyermekei, Medjugorjéban tartottuk lelki lelkigyakorlatunkat. Abban az évben azonban más volt: mintha először hallottam volna igazán, la szavak, amelyeket a Szűzanya oly sok éven át mondott ott; tt mindent össze lehetne foglalni ebben a mondatában: "Tedd Istent az első helyre".És ez a vágy rendkívüli erővel és tisztánlátással született meg a szívemben.
De mindenekelőtt azt láttam, hogy Isten hogyan kérte ezt tőlem: a lelki családomban, a testvéreimmel, Mária vezetésével, az általa adott lelki atyán és anyán keresztül. De a leghihetetlenebb az, hogy a közösségben sok fiatal, akikkel gyermekkorom óta megosztottam az utamat, hasonlóan élték meg.
És itt érkezem el hivatásom szívéhez: a testvéri élethez. Az én hivatásom, az én történetem soha nem volt egyéni történet és hivatás. A testvéreimmel együtt nőttem fel, Isten a testvéreimmel együtt hívott el, és a közösség testvéreivel együtt akarom megélni a hivatásomat. Rövid történetemet visszafelé átolvasva, bizonyossággal állíthatom, hogy Isten válaszát oly sok kérésemre és oly sok szükségletemre a testvéri életben kaptam meg. Akkoriban nem mindig vettem észre, de számomra egyre világosabbá válik, hogy a papi hivatás, amelyet abban az évben kaptam, nem választható el a közösségre való hívástól.
Nagy hatással volt rám az egyik paptestvérem tanúságtétele: arra a kérdésre, hogy "mi késztetett arra, hogy mindent feladj, hogy ezt az utat válaszd?", ő, aki gazdag és ragyogó üzletemberként élt, lefegyverző egyszerűséggel válaszolt: "ha valami igazán szépet találsz, akkor ragaszkodsz hozzá, és soha nem hagyod el". Ez minden hivatás szintézise: megtalálni valamit, vagy inkább valakit, aki olyan gyönyörű, hogy úgy döntesz, mindent otthagysz, és követed. Örökre.
Az én hivatásom, mint minden keresztényé, az, hogy testvér és fiú legyek. Azért mondom, hogy fiú, mert nem tudom elképzelni az Istennek adott választ, különösen papként, anélkül, hogy egy lelki apa és anya ne vezetne. Számomra, egészen egyszerűen, az alapítóink Isten hangja. Látni, hogy milyen szeretettel és odaadással élik meg a lelki gyermekeikkel való kapcsolatukat, az ma is megérint.
"Az én hivatásom, az én történetem soha nem volt egyéni történet és hivatás. A testvéreimmel együtt nőttem fel, Isten a testvéreimmel együtt hívott el, és a közösség testvéreivel együtt akarom megélni a hivatásomat" - mondja Giuseppe Vignati, aki a képen a Casa di Maria Mária Mária közösség Keresztfiai testvéreivel látható.
Egyértelműen kijelenti, hogy a papi hivatás nem választható el a közösségre való hívástól.
Mindenesetre abban az évben elindultam a hivatásképzés útján. A gimnázium után a társaimmal közösen belevágtunk a pappá szenteléshez szükséges tanulmányi folyamatba, a Szent Kereszt Pápai Egyetem filozófia és teológia szakán, hihetetlen környezet és egyetem, mind a professzorok és a diáktársak miatt, mind pedig azért, mert mindannyian, a Kereszt Fiai és Leányai, a CARF - Centro Academico Romano Alapítvány jótevőinek segítségével, ebben az egyetemen formálódhatunk, amely második otthonunkká vált. Most fejezem be a teológia első évét, és a hároméves teológiai időszakot a Pápai Római Nagyszemináriumban fogom befejezni, folytatva a Kereszt Fiaként való képzésemet.
Nagy vonalakban ez a története a a hivatásom. Ahogy az elején mondtam, a hivatásról beszélni mindig egyfajta köszönetnyilvánítás. Mivel elég hosszú azoknak a listája, akiknek a testvéreim és én hálásak vagyunk, beleértve a jótevőket, akik lehetővé teszik számomra, hogy megtapasztaljam a Szent Keresztben való képzést, a helytakarékosság érdekében inkább, csak egy nagy KÖSZÖNET! Köszönet az Úrnak mindazért, amit az Ő Anyján keresztül adott nekünk: az ajándékok, a segítség, a fények, sőt még a megpróbáltatások is, amelyeket megengedett, és amelyek nélkül soha nem növekednénk.
Persze, annyi tényt és annyi történetet kellene elmondani, annyi valóságról kellene beszélni, annyi jelről, aminek tanúi voltunk. De az egyetlen igazán fontos esemény minden hivatásban, így az enyémben is, az Istennel való személyes és hiteles találkozás, és ez az, amit leginkább meg akarok osztani; a többi ennek megfelelően jön.
Gerardo Ferrara
Történelem és politológia szakon végzett, szakterülete a Közel-Kelet.
Felelős a hallgatói szervezetért
Szent Kereszt Egyetem Rómában
