A papi nőtlenség a kereszténység első évszázadai óta a latin katolikus egyházban a felszentelt papsághoz szorosan kapcsolódó valóság. Bár nem hitdogma, a cölibátust olyan adományként tételezték, amely erősen kifejezi a papság lelki jelentését. De honnan ered ez a gyakorlat, miért tartják fenn napjainkban, milyen kihívásokkal kell szembenéznie?
A cölibátus gyakorlata nem az egyházzal kezdődött, hanem már nagyon korán átvette azt. Maga Jézus is cölibátusban élt, és a cölibátus választása "a mennyek országáért" (vö. Mt 19,12) megjelenik tanításában. Szent Pál is utal erre az eszményre a korintusiakhoz írt első levelében: "aki nőtlen, az az Úr dolgaira figyel, arra, hogyan szerezzen örömet az Úrnak" (1 Kor 7,32).
A kereszténység első évszázadaiban a házas és a nőtlen papok együtt éltek az egyházi életben. Azonban már a 4. században az elvirai (305 körül) és a karthágói (390) zsinatok örökös önmegtartóztatást ajánlottak a házas klerikusoknak, vagyis azt, hogy testvérként éljenek, miután megkapták a szent rendet. Idővel a kötelező cölibátus fegyelme megszilárdult Nyugaton, különösen a II. lateráni zsinat (1139) óta, amely megállapította, hogy csak cölibátusban élő férfiakat lehet felszentelni.
A keleti katolikus egyházban viszont megmaradt a házas férfiak felszentelésének lehetősége, bár a püspököket kizárólag a cölibátusok közül választják.
A cölibátus nem egyszerűen lemondás, hanem pozitív döntés egy nagyobb szeretet mellett. Ahogy írta Szent János Pál II.A cölibátus az Országért nem menekülés a házasság elől, hanem a Krisztus misztériumában és az Egyház iránti házastársi szeretetében való részvétel sajátos formája" (II. János Pál, Pastores dabo vobis, n. 29).
A pap, aki Krisztushoz, az Egyház fejéhez és házastársához van rendelve, arra hivatott, hogy osztatlan szívvel szeressen, teljesen átadva magát Istennek és a nép szolgálatának. A cölibátus lehetővé teszi ezt a radikális önátadást, családi kötelékektől mentes, mindenki számára elérhető legyen.
A cölibátus ezenkívül eszkatológiai jel: előrevetíti a megváltottak jövőbeli állapotát a mennyek országában, ahol "nem házasodnak és nem adják férjhez őket" (vö. Mt 22,30).
A mai világban a cölibátust gyakran félreértik. Egy hiperszexualizált és önmegvalósításra összpontosító kultúrában a cölibátus tehernek vagy indokolatlan nélkülözésnek tűnhet. Ráadásul a pozitív tanúságtételek hiánya és a papság egyes tagjainak botrányai miatt egyesek megkérdőjelezik a cölibátus életképességét és kívánatosságát.
Még az egyházon belül is vannak olyan hangok, amelyek ennek felülvizsgálatát javasolják, különösen olyan környezetben, ahol kevés a hivatás. A legutóbbi pápák azonban határozottan megerősítették az értékét. XVI. Benedek megerősítette: "Az érettséggel, örömmel és odaadással megélt papi nőtlenség áldás az Egyház és maga a társadalom számára" (XVI. Benedek, 4. o.).A világ fénye, 2010).
És Ferenc pápa, bár párbeszédet nyitott a viri probati (a távoli területeken élő, bevált hitű házas férfiak) hangsúlyozta, hogy a cölibátus "ajándék", amelyet nem szabad elnyomni.
A vitán túl a papi cölibátus prófétai jel marad, tanúságtétel arról, hogy lehetséges teljes életet élni, amelyet teljes egészében Istennek és másoknak szentelünk. Ez nem kényszer, hanem szabad választás, amely egy konkrét hivatásnak felel meg, amelyet kegyelem, képzés és közösség kísér.
A CARF Alapítványban támogatjuk a szeminaristákat és az egyházmegyei papokat hivatásuk útján, tudatában annak, hogy a cölibátust nem magányosan kell élni, hanem Isten, más paptestvérek és világiak, valamint az egész egyház segítségével, amely elkíséri őket. Imádkozunk értük és támogatjuk őket, hogy Krisztus szeretetének hűséges tanúi lehessenek.
CARF Alapítvány.
