8 gyermekes katolikus családba születtem. Én vagyok az utolsó gyermek, és az egyetlen a családban, akinek lehetősége volt tanulni. Tízéves koromban édesanyám mesélt nekem az életéről. Apáca akart lenni, de a kultúra nem engedte. Az ő története inspirált engem, és bátorított arra a hivatásra, amelyet még azelőtt éreztem, hogy pap lettem volna.
Amikor tizenhárom éves lettem, beiratkoztam a kisszemináriumba, de mielőtt befejeztem volna a képzésemet, édesanyám meghalt. Azt hittem, hogy a hivatásom nem fog megvalósulni, mert nem volt, aki anyagilag támogasson. De elmondtam a rektornak a helyzetet, és amikor a jelentésem eljutott a püspökhöz, úgy döntött, hogy támogat engem. Ezért különböző módokon segít nekem, hogy folytassam a hivatásom, például a támogatásotokat kérve.
Nem felejthetem el azonban azt a segítséget, amelyet a CARF Alapítványtól kapok. Igazán figyelemre méltó, hogy az Alapítvány tagjai hogyan ajánlják fel magukat, hogy segítsenek nekünk anélkül, hogy bármit is várnának cserébe. Tekintettel arra, hogy milyen nagyszerű munkát végeznek, érdemes köszönetet mondani nekik és imádkozni értük. Ez is növelte a hivatásom érzését, amikor elgondolkodom azon, hogy mások különböző módon próbálnak kísérni engem azzal a szándékkal, hogy ne hiányozzon valami, ami miatt elhagyhatom a papi hivatásomat.
Végül, a Bidasoa Nemzetközi Szeminárium légköre, ahol élek, a képzők és a szeminaristatársak is nagyon fontosak számomra. Az, hogy egy nemzetközi környezetben élek, ahol mindenki számára egy életforma van, szintén érezteti velem az egyház egyetemességét, hogy mindannyian egyek vagyunk Krisztusban.
Isten áldjon meg mindig a munkádban és a papi hivatások segítése érdekében végzett munkádban".
