"A nevem Paweł Piotr Labuda én pedig a gdański érsekség lengyel papja vagyok, akit 2015-ben szenteltek pappá. Katolikus családban nőttem fel, ahol a hitet erősen gyakorolták. Édesapám autószerelőként dolgozik, édesanyám pedig általános iskolában tanít vallást. Van egy öcsém és egy húgom is. Szüleim gyermek- és serdülőkorom idején a családok egyházi mozgalmához tartoztak, és nagyon aktívan részt vettek és vesznek ma is a plébániai életben. Elmondhatom, hogy bennük nagy ajándékot kaptam Istentől, mert onnan - a családból, szüleim és nagyszüleim hitéből és imáiknak köszönhetően - született meg papi hivatásom.
Az első szentáldozásom után ministráltam a szülőegyházközségemben, a Szent Kereszt Felmagasztalása plébánián Pruszcz Gdańskban, Gdańsk mellett, és ott szolgáltam körülbelül tíz évig, amíg be nem vettek a szemináriumba. Ez további lehetőséget adott arra, hogy elmélyítsem hitemet, mert a ministrálás nem korlátozódott a misék alatti szolgálatra, hanem kiterjedt más plébániai tevékenységekre is. Aztán tizenévesként lehetőségem nyílt arra is, hogy részt vegyek a plébánián alakult ifjúsági közösség találkozóin. Ez lehetővé tette, hogy nagyon közelről megfigyeljem a papok életét. Hálával kell bevallanom, hogy a papok, akiket az otthoni plébániámon ismertem, mindig jó példát adtak nekem a papságról. Az ő papi életmódjuk (a plébániai életben való részvétel, az emberekhez való közelség, de mindenekelőtt a mély hit) szintén nagyban befolyásolta döntésemet, hogy a szemináriumba lépjek.
A "vallásos" tevékenységek mellett a zene körül forgott az életem tinédzserként. Mivel édesanyám egy kicsit zongorázott, ezt a szenvedélyt már 6-7 éves koromban elkezdte átadni nekem. A következő években ez az érdeklődésem tovább fejlődött, és 13 éves koromban úgy döntöttem, hogy a gdański zeneiskolába megyek, ami egyfajta esti vagy éjszakai iskola volt: miután befejeztem a szülővárosomban lévő iskolában a leckéket, oda mentem gitárt és zongorát tanulni (az orgona is érdekelt, és a plébánosomnak köszönhetően lehetőségem volt a templomban is gyakorolni). Rövid idő múlva jöttek az első sikerek, országos szinten is. Tanárnőmnek köszönhetően számos zenei kurzuson és versenyen vehettem részt, ahol a versenyzés mellett mindig találkozhattam hasonló szenvedélyű emberekkel. A zene iránti érdeklődésem olyan mértékben fejlődött, hogy életemet úgy kezdtem tervezni, hogy a jövőmet éppen ehhez a tevékenységhez kötöttem. Még arról is álmodtam, hogy karmester leszek. És abban a pillanatban Isten elkezdett mindent megváltoztatni. ....
Egy évvel az érettségi előtt, amikor 18 éves lehettem, úgy tűnt, hogy meghallom Isten hangját, amely arra hív, hogy fedezzem fel a papi hivatást. Először úgy reagáltam, hogy érvelésemmel határozottan elutasítottam ezt a lehetőséget; valójában mindent elterveztem, és a magam által tervezett jövőm nagyon is időszerűnek tűnt. De ahelyett, hogy elhalkult volna, ez a hang egyre hangosabb lett, olyannyira, hogy lehetetlen volt úgy tenni, mintha nem hallanám. Tudtam, hogy a szemináriumba való belépés azt jelenti, hogy feladok mindent, mindent, amit elterveztem. Elhatároztam, hogy beszélek egy pappal, aki, mivel évekkel korábban szintén zenész volt, arra bátorított, hogy figyelmesen hallgassam meg ezt a hangot, és különböztessem meg, honnan jön. Anélkül, hogy itt a részletekre kitérnék... végül, néhány hónap elteltével úgy döntöttem, hogy felvételt kérek a gdański szemináriumba.
A szemináriumi képzésem ideje (amely akkor 6 évig tartott) Isten irántam való szeretetének folyamatos felfedezése volt. A filozófiai és teológiai tanulmányaim mellett lehetőségem nyílt arra, hogy jobban megismerjem önmagamat és fejlesszem a Jézussal való kapcsolatomat. Szemináriumunkban minden nap lehetőségünk volt egy óra szentségimádáson részt venni, ami sokunk számára nagyon fontos volt. Ezenkívül különböző egyházmegyei és plébániai tevékenységekben vettünk részt a jövőbeli lelkipásztori szolgálatra való tekintettel (kórházak, zarándoklatok, fogyatékkal élők gondozása, iskolák, lelkipásztori munka a különböző közösségekben, idősek otthonában stb.) A későbbi papi életből azonban nem hiányoztak a nehéz és valóban nehéz pillanatok sem. A képzés során minden szeminaristának ki kellett választania egy tevékenységet, amelyben részt vett, és én a hivatásos zenei csoportba kerültem. A szeminaristák egy csoportjával és a prefektusunkkal meglátogattuk az egyházmegyénk plébániáit, miséket vezettünk, és imákat kértünk értünk és új hivatásokért. Így Isten úgy intézte, hogy használhassam azt, amit korábban tanultam.
A 2015. május 23-i pappá szentelésem után a püspök a Boldogságos Szűz Mária mennybevétele és Alexandriai Szent Katalin plébániára küldött a Balti-tengertől mintegy húsz kilométerre fekvő Reda városába. Három évig dolgoztam ott, különös tekintettel a fiatalokra. A lelkipásztori tevékenység valóban sok volt, ami sok fáradtsággal járt, de ugyanakkor a mindent megháláló örömmel is. Az ott töltött három év szolgálat után a püspököm megkért, hogy menjek Rómába tanulni. Így 2018 októberében megkezdtem tanulmányaimat a Szent Kereszt Pápai Egyetem kánonjogi karán. 2021 júniusában megszereztem a kánonjogi licenciátust, és most a doktori képzésben vagyok. Emellett, szintén 2021-től elkezdtem a Római Rota Törvényszékének tanulmányait is látogatni.
Be kell vallanom, hogy a tanulmányok nem könnyűek. Másrészt viszont sok örömet adnak, mert egyre mélyebbre tudok hatolni az Egyház misztériumában, a tanítóhivatalában, tekintettel a tanulmányaim befejezése utáni jövőbeli munkámra. A Szent Kereszt Egyetemen tanulni csodálatos élmény, mert mi diákok úgy érezzük, hogy szívesen látnak bennünket, és ez kétségtelenül nagy hatással van a képzésünkre. Professzoraink és az egyetem teljes személyzete mindig rendelkezésünkre állnak. A római tanulmányok sok más lehetőséget is nyitnak: megismerheted az egyházat a maga különböző dimenzióiban és egyetemességében, új kapcsolatokat építhetsz ki más emberekkel, és mindenekelőtt, annak ellenére, hogy nem veszel részt a lelkipásztori szolgálatban, mint korábban, mindig elmélyítheted az Istennel való kapcsolatodat.
Az akadémiai valóságon kívül Rómában lenni számomra azt jelenti, hogy más valóságokban is részt veszek. Minden nap lehetőségem van a nővérek házában Eucharisztiát ünnepelni, a neokatechumenális közösséget is követem valamelyik római plébánián, és néha az órák szabadidejében elmegyek valamelyik plébániára segíteni, vagy más lelkipásztori tevékenységet végezni. Szabadidőmben hobbimnak is hódolhatok. Szeretek kirándulni, főleg a hegyekbe, és erre Olaszország kínál lehetőséget. Előfordul, hogy nyáron a lengyelországi plébániámról (ahol korábban dolgoztam) származó diákokkal együtt megyünk hegyet mászni a Dolomitokba. Emellett a zene iránti érdeklődésem mindig is jelen lesz. Igaz, hogy évek óta nem gyakorolok, és nem tudok annyit játszani, mint régen, de mai szemmel nézve nem tekintem elveszettnek azt az időt. A zenetanulás, a napi néhány órás gyakorlás segített abban, hogy kialakítsak néhány fontos szokást (pl. a kitartás, koncentráció stb. terén), amelyek a mai napig segítenek a tanulmányaimban. Isten mindezt előre látta a tervében.
Végezetül szeretnék röviden szólni az egyház jelenlegi helyzetéről hazámban. Igaz, hogy - mint fentebb írtam - Lengyelországban még mindig sok a vallásosság és az áhítat, és ez mind a családok életében, mind a plébániák életében érezhető. Úgy gondolom, hogy nálunk még mindig többen járnak templomba, mint más európai országokban. Azonban nem ez az egyetlen meghatározó tényezője a vallásosságnak, és nem is lehet az, mert a vallásosság is sok változáson megy keresztül napjainkban. Lengyelország sajnos már nem olyan katolikus, mint régen. Bár ma már sokan vannak olyan emberek és családok, akik a helyes hitben nevelik a gyermekeiket, de ez már nem ugyanaz, mint 20-30 évvel ezelőtt. Imádkoznunk kell, mert itt is kevesebb a papi hivatás. A társadalom gyorsan változik (mint mindenhol), és a lengyel egyháznak is többet kell tanulnia az elkövetkező években, hogy párbeszédet folytasson olyan emberekkel, akik számára a vallási érték nem mindig olyan fontos.
Úgy vélem, hogy ebben a törekvésben nem hagyhatjuk figyelmen kívül mindazok felbecsülhetetlen segítségének fontosságát, akik hozzájárulnak a papképzéshez, akiknek a jövőben szembe kell nézniük ezzel a kihívással.".
