Francis Mutua Simon 42 éves, Kitui, Kenya. A szemináriumba 2006-ban lépett be, és 2014-ben fejezte be. 2015-ben diakónussá, egy évvel később pedig pappá szentelték.

"Hatgyermekes családból származom. Én vagyok a legidősebb gyermek egy katolikus családban, ahol öt fiú és egy lány van. A szüleim mindketten élnek és katolikusok. Minden családtagom elkötelezett katolikus, és amikor éreztem a papi hivatást, a közösség ellenállása ellenére nagyon támogattak.

A közösség ellenezte, hogy pap legyek, mégpedig azért, mert én vagyok az első és egyetlen pap a falumban: ez furcsán hangzott számukra, mivel soha nem gondoltak vagy hallottak még ilyesmiről. Végül azonban a közösség hálás volt a papságom ajándékáért.

Később, a felszentelésem után elküldtek, hogy segítsek a plébánián. Azóta két plébánián és általában az egyházmegyémben szolgáltam. Nem volt könnyű, mert személyesen sok problémával kellett szembenéznem. Először is, a nagy távolságok, hogy elérjem a keresztényeket a különböző falvakban, ami azt jelenti, hogy motorral kell utazni körülbelül 100 km-t, a jó utak és infrastruktúra hiánya miatti kockázatokkal együtt: például az esős évszakban az utak teljesen járhatatlanok. Szembe kellett néznem azzal a problémával is, hogy nem csak a keresztényekkel való fizikai és technikai kommunikációhoz, hanem a gyermekek oktatásához szükséges anyagi támogatáshoz is, ami különösen az árvák számára elengedhetetlen, akik a legszegényebbek és a leginkább rászorulók.

Az egyházmegyémben azonban a keresztények helyzete általában véve nem könnyű, mivel a legtöbbjük nagyon szegény, és még mindig az egyház támogatásától függ, még a papok is, akik szintén szegények, és gyakran nem tudnak segíteni néhány családnak, akiknek nem sikerül annyi élelmet összeszedniük, hogy egy napra is megéljenek. Az oktatással is komoly probléma van: a nyomorúságunk nemcsak anyagi, hanem lelki, emberi és kulturális, mert nagyon kevés ember képzett és művelt: például nagyon kevés katolikus iskolánk van, mivel nincs pénz a plébániákon a struktúrák felállítására. És végül vannak hitbeli problémák: a legtöbb ember nem fordít nagy figyelmet lelkének lelki szükségleteire, például az eucharisztikus szertartásokon való részvételre, hanem inkább azzal foglalkozik, hogy vizet találjon a mindennapi életéhez vagy legelőt a jószágának: nagyon nehéz velük beszélgetni és meggyőzni őket a szentmise és a hit szükségességéről és fontosságáról.

A plébániai apostolkodásom alatt a püspököm megkért, hogy menjek el, és tanuljak kánonjogi diplomát a Szent Kereszt Pápai Egyetemen, itt Rómában. Ennek oka az egyházmegye különböző igényei voltak. A püspök célja az, hogy miután tanulmányaim révén ismereteket szereztem a kánonjog területén, folytassam az apostoli munkát az egyházmegyében. Ez nagy segítség lesz az egyházmegyének, mivel sok lelkipásztori probléma van, amelyek azonnali figyelmet és gondozást igényelnek. Isten különböző eszközöket és utakat használ, hogy elérje népét, az oktatás az egyik ilyen eszköz.

Hiszem, hogy tanulmányaim után különleges módon fogom tudni megszólítani az egyházmegyémben élő keresztény híveket. Ez nem könnyű, ha figyelembe vesszük az anyagi szempontokat, amint azt már említettem. Képzeljék el tehát, hogy mennyire fontos az Önök anyagi támogatása ahhoz, hogy ez az álom valóra váljon, és hogy továbbra is hozzájárulhassak az egyház küldetéséhez, amely a lelkek üdvösségét szolgálja.

Köszönöm támogatásukat, amely kiterjed a képzésemre, az egyházmegyémre és az országomra. Hálásan bátorítom Önöket, hogy továbbra is támogassanak ebben, hogy megvalósíthassam álmomat.

Tudom, hogy milyen áldozatot hoztok velem és az Egyházzal együtt a küldetésetekben. Imáim mindig veletek lesznek.