Belvy Delphane Diandaga olyan családba született, ahol édesapja katolikus, édesanyja pedig protestáns, így lehetősége volt választani a keresztény hit két nézete között.

Gyermekkorom óta lehetőségem volt részt venni a szentmisén, bár nem igazán ismertem, de mégis boldogságos pillanat volt számomra, mert ez a találkozás, a kölcsönös és közös megosztás ideje volt. Pontosan négyéves koromban kezdtem kifejezni azt a vágyamat, hogy elkísérjem apámat a vasárnapi misére, és ez, ahogy felnőttem, nagy hatással volt rám. Már ebben a korban érzékeltem a katolikus hit felé való hajlamom jeleit, mivel vegyes vallási hagyományokkal rendelkező családból származva, evangélikus (protestáns) édesanyámmal, lehetőségem volt egyik vagy másik hagyományt felvállalni. De a katolikus hit felé orientálódtam hétéves koromban, amikor a keresztény életre való beavatási tanfolyamra (katekézis) mentem, anélkül, hogy szóltam volna apámnak, aki azonban hamarosan észrevette és bátorított. 

Ebben a beavatási időszakban kezdeményeztem, hogy unokatestvéremmel együtt csatlakozzam a cserkészmozgalomhoz, majd a ministránsok mozgalmához, bár akkoriban nem éreztem a vágyat, hogy pap legyek, mert az volt az álmom, hogy katonatiszt vagy akár bíró legyek, hogy megvédjem az elnyomottakat és harcoljak az igazságtalanság ellen a hazámban.

Középiskolai tanulmányaim végén valahogy rájöttem, hogy az Úr az ő szolgálatára hívott. A Szentháromság-rend egyik papjának pappá szentelése alkalmával ez a vágya még világosabbá vált. Nem tudom leírni, mi történt azon a napon, de általánosságban elmondhatom, hogy ez a csodálatos találkozás Krisztussal megváltoztatta az egész életemet. Ahogy Szent Ágoston mondta, "senki sem találkozhat Krisztussal és maradhat ugyanaz".

Belvy egyértelmű: életének mottója Pál apostolnak a korintusiakhoz intézett szava (1Kor 15,10): "Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és a kegyelem, amelyet adott nekem, nem volt terméketlen" (1Kor 15,10).

Miután megéreztem Isten hívását, egy nap, a plébániai kóruspróbákról hazafelé jövet siettem erről beszélni édesapámmal, mert két évvel korábban ott gyűltem össze édesapámmal, hogy énekeljünk és dicsérjük Istent a liturgikus animáción keresztül, különösen a misén, ami számomra a Krisztussal való találkozás erős pillanata volt: az eksztázis pillanata, amikor a szívem megtelt örömmel. Később, kétségtelenül, teológiai tanulmányaim során felfedeztem, hogy az Eucharisztia a szentségek szentsége, az egész katolikus keresztény lelkiség központja, mert ez az a szentség, ahol Krisztus teljesen jelen van. És egyre inkább tudatosult bennem a papság magasztossága és nemessége. Mert Jézus, aki meghívott engem az ő misztériumába, az Eucharisztia szolgálójává akart tenni, és ez egyszerűen kegyelem. Ezért van az, hogy a Szent Pálnak a korinthusiakhoz írt első leveléből vett életigém (1Kor 15,10) éppen a kegyelemnek ezt a dimenzióját írja le: "Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és a kegyelem, amelyet adott nekem, nem volt terméketlen". Ezért folyamatosan hálát adok Istennek a papi hivatás ajándékáért, és ugyanakkor köszönetet mondok mindazoknak, akik lehetővé tették ezt a kegyelmet, és mindazoknak, akik segítenek nekem, hogy méltó módon éljem ezt a hivatást.

Hívás a brazzaville-i egyházmegye és a kongói egyház szolgálatára

Kongó lakosságának több mint kilencven százaléka keresztény, és a katolikusok nagyjából ötvenkét százalékát teszik ki, de nagy az evangélikus (protestáns) egyház előretörése. Ezért egyre nagyobb szükség van jól képzett papokra, jó kulturális környezetben, akik a katolikus egyházban nemcsak a papság és Isten népének képzésében, hanem az evangelizációban és a szegényekkel, valamint a lelkileg és anyagilag rászorulókkal végzett apostolkodásban is részt vesznek.

Éppen ezért, miután elvégeztem a filozófia, majd a teológia kánoni képzésemet, úgy döntöttem, hogy amint pappá szentelnek, visszatérek az École Normale Supérieure-re, hogy ott folytassam filozófiai tanulmányaimat... Ki gondolta volna, hogy a mi egyházmegyénkben, amely olyan szegényes erőforrásokban, lehetőségünk lesz arra, hogy külföldön képezzünk papot? Két évvel később azonban a püspököm úgy látta jónak, hogy Rómába menjek, a Santa Croce Pápai Egyetemre, mert szükségesnek tartották, hogy egy pap egy olyan akadémiai és multikulturális környezetben képződjön, amely alkalmas a képzésre és az integrális fejlődésre, majd visszatérjen az egyházmegyébe dolgozni.

Így a CARF - Centro Academico Romano Alapítvány ösztöndíjának köszönhetően az álmom valóra vált, és ma már a filozófia alapdiplomámat készülök befejezni. Nem tudom szavakkal kifejezni hálámat a CARF jótevőinek mindazért, amit értem tettek: csak ajánlani tudom nekik minden egyes napot, hogy Isten töltse be őket kegyelemmel és áldással.