Gustavo Zamudio a fiatal perui papok új csoportjához tartozik, akik fontos feladatokat vállalnak egyházmegyéikben. Mindössze 32 évesen már a Szeplőtelen Fogantatás plébániájának plébánosa, a város LimaFáradhatatlanul dolgozik azon, hogy az evangéliumot eljuttassa egy olyan társadalom minden szegletébe, amely szintén gyors szekularizáción megy keresztül.
Az ő története - amint azt ő maga elmondta a CARF Alapítványnak - nagyon hasonló volt sok más gyermekéhez La Victoria kerületben, Lima egyik népes városrészében. Egy nap azonban Isten mélyen megérintette a szívét, és 17 éves korában belépett a Santo Toribio de Lima szemináriumba. "A tanulásnak szenteltem magam, de mindenekelőtt sok időt töltöttem focizással a barátaimmal" - meséli gyermekkoráról.
Családja katolikus volt, és nagyon tisztelte a Senor de los Milagros-t.Gyermekkorom óta szerettem volna a vállamon hordozni, de nem jártam rendszeresen templomba. Ennek ellenére - teszi hozzá - "soha nem kérdőjeleztem meg Isten létezését, bár később többet kellett megtudnom arról, hogy mit jelent Jézus Krisztusban hinni".
Éppen serdülőkorában, mindössze 13 éves korában kezdte el a hivatásszerzési folyamatot. "A Jézus Szíve Szent Mária Leányainak apácája, aki a vallástanárom volt. Az iskolában meghívott egy fiúcsoportba, amely szombat délelőttönként a plébánián találkozott. Leginkább arra emlékszem, hogy azt mondta, hogy van reggeli és foci. Többet nem kellett tudnom..." - emlékszik vissza nevetve.
Először vett részt ezen a találkozón, és felfedezte, hogy ez egy akolitusokból álló csoport. Bár ez új volt számára, úgy döntött, hogy csatlakozik a csoporthoz. Gustavo Zamudio azt mondja, hogy ez egy lehetőség volt arra, hogy "először találkozhattam személyesen egy egyházmegyés pappal, Henry atyával, akinek a papi életről szóló tanúságtétele nagyon fontos volt a megkülönböztetési folyamatomban".
Egy másik tényező, amely kiemelkedik ebből a folyamatból, a plébániai közösség imádsága a papi hivatásokért. "Úgy éreztem, hogy az elhívásom bizonyos értelemben Isten válasza volt az imáikra. Ez a kontextus, amelyben elkezdte megélni hitét, alapvető segítséget jelentett Gustavo Zamudio számára, mivel - mint mondja - az első dolog, amit megtanult, az volt, hogy "komolyan kell vennem a keresztény életemet azáltal, hogy vigyázok a kegyességi életemre".
A mostani pap azt mondja, hogy csak így fedezte fel, hogy "Krisztus nélkül az élet nem élet. Ez elég radikális lépés volt, mert a társadalmi légkör miatt, amelyben gyermekkorom óta éltem, ez valódi életideál-változást jelentett".
Azt mondja, hogy apránként, természetes és fokozatos módon tudatosult benne "egy belső erő, amely arra ösztönzött, hogy a papi élet útját kövessem". Gustavo beszélt a szüleivel, és elmondta nekik, hogy pap szeretne lenni. Bár a családjának más tervei voltak vele, ő nem ellenkezett, és a középiskola elvégzése után beléphetett a szemináriumba.
Rögtön a pappá szentelése után, és köszönhetően egy segítség A CARF Alapítvány lehetővé tette számára, hogy a római Szent Kereszt Pápai Egyetemen filozófia szakon tanulhasson. "Tekintettel családom gazdasági helyzetére, soha nem gondoltam volna, hogy az örök városba utazom. A magamfajtának, aki előtte csak néhány napra hagyta el Perut, ez egy igazán nemzetközi élmény volt" - teszi hozzá.
Bár földrajzilag Olaszországban volt, Don Gustavo Zamudio azt állítja, hogy "egzisztenciálisan" egy kicsit az egész világon érezte magát, az egyház katolicitásának köszönhetően. Hozzáteszi: "Úgy tűnik számomra, hogy az Egyház egyetemességének, ennek az áldott egységnek a pluralitásban - intellektuális szinten is - nincs mélyebb élménye, mint egy pápai egyetemen és Rómában tanulni".
Egy másik szempont, hogy A Rómában töltött idő alatt "a katolikus értelmiség életereje" volt számára lenyűgöző, Saját tapasztalatai szerint ugyanis ez egy "élő és dinamikus intellektuális hagyomány, amely a tanárokban - többségükben papokban - és az egyetemi tantermekben testesült meg".
Ha van valami, ami világos ennek a papnak, akkor az az, hogy mindaz a képzés, amelyet a Szent Kereszt Pápai Egyetemen kapott, most nagy segítségére van a mindennapi lelkipásztori munkájában. És a tanulmányairól Filozófia a címen. Roma biztosít: "Személyesen engem segít abban, hogy eljussak egy hiteles felnőtt hithez, amelyet nem sodor el a divat szele, a hamarosan elmúló dolgok szele".
De nem áll meg itt: Don Gustavo hozzáteszi, hogy "a Rómában folytatott filozófiai tanulmányaim segítenek abban, hogy párbeszédet folytassak a mai világgal, megpróbálom magamévá tenni korom embereinek jogos aggodalmait, és igyekszem felajánlani reményem okait azoknak, akik ezt kérik".
Pasztorálisabb szinten a plébános úgy véli, hogy ez a háttér megtanította őt arra, hogy "tisztelettel és kritikus szellemmel tudja meghallgatni és elemezni az eltérő gondolatokat". Valójában felismeri, hogy mind a Mind a plébánián, mind az egyetemen, ahol tanít, a fiatalok nyíltan kérdeznek tőle, és ellenvetéseket tesznek fel a hittel kapcsolatban.
"Úgy vélem, hogy az evangelizációnak ebben az első vonalában még sok tennivaló van, olyan proaktív stílusban, amely az igazságnak kedvez, hogy a maga erejével érvényesüljön" - vallja a fiatal pap.
A limai Unife magánegyetemen betöltött tanári állása miatt azt állítja, hogy az egyetemen töltött ideje alatt felfedezte, hogy Roma három szent tanúságtétele, akik megvilágítják plébánosi szolgálatát, és akik alapvetőek papi küldetése szempontjából: Aquinói Szent Tamás, Szent József Escrivá és Néri Szent Fülöp.
Gustavo Zamudio már most is sok felelősséggel néz szembe mind plébánosként, mind tanárként, de nem kisebbek a kihívások, amelyekkel fiatal papként kell szembenéznie. Ezért úgy véli, hogy alapvető fontosságú, hogy "szilárd belső életünk legyen, hogy ne szűnjünk meg Isten emberei lenni".
Ehhez hozzáteszi, hogy "koherens teológiai és kulturális képzésre van szükség ahhoz, hogy Isten szava ma is értelmet nyerjen". Végül pedig a plébános a "papi testvériség és barátság fontosságát is hangsúlyozza, tekintettel az ember érzelmek egészséges kezelésére".
Végezetül Gustavo Zamudio atya és plébános szeretne köszönetet mondani a CARF Alapítványnak és minden jótevőjének, akiknek köszönhetően ő és számos római ismerőse tovább tanulhatott.
"Ne mondjatok le a papok jó képzéséről. Az egyháznak Krisztus szíve szerinti pásztorokra van szüksége: olyan bölcs szívű pásztorokra, akik képesek lelki és tanbeli útmutatást nyújtani testvéreiknek. Minden Eucharisztiában rájuk bízom, hogy mindig érezzék társfelelősnek magukat a papi hivatásra elhívottak képzésében, és újra és újra felfedezzék az adakozás örömét" - zárja beszédét.
