"Iván Bravo Calvimontes vagyok, 37 éves egyházmegyés pap La Pazból - Bolíviából.

Hálát adok Istennek, hogy keresztény vagyok, mindenekelőtt azért, hogy ismerem a hitet, amely egyszerű módon öröklődött rám a családomban. Bennszülött gyökerekből származom, szüleim quechua származásúak, édesanyám a Potosí és Chuquisaca közötti tartományból, édesapám pedig Sucreból. A családi helyzet miatt a szüleimnek vidékről a városba kellett vándorolniuk, és ott ismerkedtek meg egymással, és a munkájuk egyszerű volt, mert iskolában egyáltalán nem tudtak tanulni. 

Apám szabónak tanult, anyám pedig takarítóként dolgozott. Négyen vagyunk testvérek, és én vagyok a legfiatalabb. A gazdasági helyzet és a családi élet sem volt könnyű, a családomnak eddig nincs saját háza, az idősebb testvéreim tanultak és saját családot alapítottak, édesapám két éve meghalt.

A családon belül egyszerű módon éltük meg a hitet, és így jártunk vasárnapi misére, 13 éves koromban kezdeményeztem, hogy készüljek fel az elsőáldozásra, ami a katekizmus tanulmányozása után segített abban, hogy jobban felfedezzem az Urat, így közelítettem meg a templomot, ahol a város központjában misére jártunk, a hirdetésekben meghívtak egy oratóriumnak nevezett térbe, hogy a szabadidőben segíthessek, valamint figyelembe véve, hogy ez a személyes és közösségi kikapcsolódás tere volt.

Két év után otthagytam az otthoni igények miatt, de nagy ürességet éreztem, és az időmet megszervezve elmentem a szomszédos plébániára, ahol a pap jól fogadott, és az elsőáldozó gyerekek katekétájává és ministránssá tett. Szép ifjúkori időszak volt, bár jól kellett szerveznem az időmet, amit még az iskola befejezése előtt fel kellett adnom a középiskolai, otthoni és a katonai szolgálat előtti követelmények miatt. 

Őszintén szólva, amikor befejeztem az iskolát, különböző egyetemi karriereken gondolkodtam a szociális területen, mint az emberiség és a társadalom támogatásának és szolgálatának területén. A szüleim arra bátorítottak, hogy legyek szakember, hogy kikerüljek a szegénységből és legyőzzem a képességeimet, de valami volt bennem, és ez a kíváncsiság volt, hogy belépjek egy képzőházba, hogy pap legyek. Így hát kérdezősködtem és tájékozódtam róla, és a hivatásos lelkipásztorral együtt rávezettek az útra, időben, hogy belépjek és szembenézzek az otthoni hívással, mindenki szótlan volt, mert nem számítottak arra, hogy szemináriumba lépek. Amit tettem, az valami szabad és tudatos dolog volt, nem tagadom, hogy szomorú voltam, hogy elhagyom a családomat és a személyes terveimet, de valami erőmnél nagyobb dolog adta a bátorságot, hogy megtegyem. Azon a napon, amikor eljöttem otthonról, tudták, hogy ez egy nagyon érett lépés volt részemről, és elfogadták, mert rájöttek, hogy a fiúknak egy életre boldognak kell lenniük a hivatáskeresésben.

Papi képzésem során találkoztam az Opus Dei papjaival, akik meghallgatták a gyónásaimat, bátorítottak és elkísértek. Miután diakónussá szenteltek, meghívtak papi körökbe, ahol nagyon jól éreztem magam, és így találkoztam Szent Józseffel, akire több szerencsés véletlen folytán rábíztam magam.

2011. május 12-én szenteltek pappá, és 2017-ben lettem plébános. Továbbra is részt vettem a Munka által az egyházmegyei papok számára kínált lelkigyakorlatokon, és így történt, hogy 2021-ben, tíz évnyi szolgálat után egy őslakos aymara és peremvidéki közösségekből álló plébánián, lehetővé vált számomra, hogy a felsőoktatáson gondolkodjak. Mivel ez a lehetőség megnyílt, mindent Isten akarata alá helyeztem, mert az egyházmegyém már jóval a világjárvány előtt is nehéz gazdasági időket élt meg, ezért a joghatóságban sok pap nem juthatott hozzá ehhez a lehetőséghez. Az egyik nehézség a pénz, a nemzeti valuta és a külföldi valuta változása, aztán a bolíviai társadalmi-politikai helyzet, az egyház még mindig üldöztetéssel küzd, a hivatások csökkenése.

Az új érsek elkötelezett a papság képzése mellett, és mivel a Szent Kereszt Egyetemről kapott ilyen lehetőséget, elfogadta azt, annak ellenére, hogy helyi egyházunk bonyolult helyzetben van.

Azóta minden új számomra, de nem habozom megköszönni Urunknak az ajándékot, hogy a római Szent Kereszt Pápai Egyetemen tanulhatok. Csak azt tudom, hogy Szent József atya megengedte, hogy itt lehessek. A legjobbat adom magamból ebben a csodálatos hit- és élettapasztalatban. Az egyetemen rájövünk, hogy Urunk közöttünk van, mert a katolicizmus érezhető; Amerikából, Európából, Indiából, Ausztráliából, Afrikából jöttünk. Istenről beszélünk, érte élünk, és közösségben ünnepelünk, Jézushoz, a Jó Pásztorhoz igazodunk, hogy megszenteljük a mindennapokat. Hála Istennek és azoknak, akik lehetővé teszik számunkra, hogy formálódjunk és az evangélium örömével térjünk vissza országainkba, tanítványokként és misszionáriusokként elküldve".