Martín Fabián Miranda Gularte az uruguayi Salto egyházmegye papja.
Hivatása gyermekkorában kezdődött, családja szerint mindig azt mondta, hogy pap akar lenni, bár nem igazán tudta, hogy ez mit jelent.
Gyermekkorában családjának Argentínába kellett költöznie, és az első dolog, amit tettek, hogy beíratják egy plébániai iskolába, ahol megismerte Jézust és elmélyítette hitét.
Ez a plébánia életébe való beilleszkedés vezetett ahhoz, hogy barátságot kötött a plébánossal, aki később segítette őt a hivatáskeresési folyamatban. A pap alakja kulcsfontosságú volt, hiszen mindössze 13 évesen lépett be a szemináriumba.
"A szemináriumban fedeztem fel azt, ami a második nagy családom lett. Az a család, amely a hit adta kötelékek körül nőtt fel, Isten atyai alakja körül, aki végtelen szeretetet ad nekünk.
Ahogy nőttem, úgy nőtt a Jézussal való barátságom is.
Amikor eljött az idő, hazatértem, vissza az uruguayi Salto egyházmegyébe. Ott fejeztem be tanulmányaimat a montevideói egyházmegyei szemináriumban.
Ismét találkozom egy családdal, a szemináriumi családdal.
2013. április 6-án elérkezett a legalapvetőbb pillanat: a papi hivatásra való felszentelésem és ezáltal a felszentelésem. Nagyon különlegesnek emlékszem arra a napra, nemcsak azért, mert olyan fontos pillanat volt. De azért is, mert több mint 1500 ember kísért el az egyházmegyéből. Ez nem csak számomra, hanem a közösség minden tagja számára ünneppé tette az eseményt.
Attól kezdve egészen idénig, amikor a püspököm elküldött, hogy Rómában folytassam a képzésemet, az elmúlt hét évben egy plébánia papja voltam.
Megtanultam papnak lenni, végigkísértem az embereket, a hitfolyamatokat, és sokat tanultam tőlük. De ami mindenekelőtt a szívembe vésődött, az mindannyiuk odaadása, Jézus iránti szeretete, és mindaz, amit az egyháznak adtak: szolgálatuk, imájuk és hitük iránti elkötelezettségük.
Itt, Rómában válaszoltam Isten hívására, aki új kihívást kért tőlem, és mint minden új kihívás, ez is elkötelezettséggel jár. Számítok Isten kegyelmére ebben az új elkötelezettségben.
Valami, amit felfedeztem az életemben, és ami elkísért, az az, hogy minden lépésemet mindig Isten szeretete, valamint sok ember szeretete és odaadása kísérte.
Nem lehetnék pap, ha nem lenne sok ember odaadása, akik imáikkal, szeretetükkel és elkötelezettségükkel segítettek az utamon.
Megértem, hogy kiváltság itt lenni Rómában, de ez sok embernek is köszönhető, akik imáikkal, szeretetükkel és nagylelkűségükkel kísérnek engem.
Mi is egész életünket a teológiai ismereteink elmélyítésének szenteljük, de nem felejtjük el, hogy életünknek addig van értelme, amíg Istennek adjuk azt testvéreink javára".
