Julio César Morillo 33 éves, szeminarista a venezuelai Cabimas egyházmegyéből. Két testvér közül ő a legidősebb, szerény családból származik.
"Fiatal koromtól kezdve sok figyelmet kaptam a családomtól, mivel életem első néhány évében a nagyszüleimnél nőttem fel a falujukban.
Aztán a szüleimhez költöztem a városba, és a változás nagyon nehéz volt, mert kevés olyan pillanat volt, amikor békében lehettünk. A szüleim nem nagyon értették meg egymást, és amikor 15 éves lehettem, a helyzet olyan nehéz volt, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy elmegyek otthonról, de akkoriban a szüleim elváltak, és én a nővéremmel és az édesanyámmal éltem.
Ettől a kortól kezdve bizonyos felelősségeket kellett vállalnom az otthonomban, és különböző célokat tűztem ki magam elé, ami arra késztetett, hogy kemény munkával, odaadással és erőfeszítéssel összpontosítsak ezek elérésére. Úgy terveztem meg, hogy mit akarok az életemben, és addig követtem ezt a tervet, amíg el nem értem.
Azért választottam a mérnöki tanulmányokat, mert szenvedélyesen szeretem a számokat, ezért az álmaim főleg azon alapultak, hogy mérnökként diplomázzak, hogy aztán ne csak gyakorolhassak a szakmában, hanem egyetemi szinten taníthassak is.
Ami a hivatásomat illeti, azt kell mondanom, hogy mindenkinek megvan a maga története, és mindenki sajátos módon kapja az Úr hívását, hogy kövesse őt. Az én esetemben fiatal korom óta különböző mozgalmakhoz és apostoli csoportokhoz tartoztam az egyházon belül hazámban, mint például a Jovenmisión, Pastoral Juvenil, Cursillos de Cristiandad, Legión de María, és különösen az Encuentros Familiares de Venezuela, ahol több évig szolgáltam Istent.
Érdekes módon ez a mozgalom a családra és a jövő családjának megteremtése iránti személyes elkötelezettségre összpontosít. Az élettervem erre az útra összpontosított, míg a szakmai projektemben mindig éreztem Isten jelenlétét, ami elhitette velem, hogy Isten is ezt akarja velem.
Kőolajmérnökként végeztem, és ezen a területen, valamint egyetemi tanárként gyakoroltam a szakmámat. Szakmai projektem csúcsán voltam: a családom nagyon örült az eddig elért eredményeimnek, a barátaim pedig csodálták az ilyen fiatalon elért eredményeimet.
Azt hittem, hogy ez lesz az, ami teljesen boldoggá tesz, de valójában nem volt az. Kicsit üresnek éreztem magam. Kicsit üresnek éreztem magam, és azt is éreztem, hogy valami másra vagyok hivatott, ezért arra kellett koncentrálnom, hogy felfedezzem azt.
Elég nagy csapás volt rádöbbenni, hogy a projektem az addig elért sikerek ellenére kudarcot vallott, és ekkor kezdtem el a keresést, amelyet lelki vezetőm segítségével végeztem el, azzal az elhatározással kezdve, hogy a jövőmet Isten kezére bízom, és hagyom, hogy az Ő akarata teljesüljön az életemben.
Abban a pillanatban rájöttem, hogy bár elkészítettem a tervemet, de soha nem nyújtottam be Istennek megfontolásra, hogy lássa, valóban ezt akarja-e velem, hanem csak az imám alapja az volt, hogy segítséget kértem a megvalósításhoz, és úgy érzem, Isten megengedte, hogy teljesítsem azt.
Attól a pillanattól kezdve különböző események történtek, amelyekben világosan láttam, hogy az Úr azt kéri tőlem, hogy teljesen adjam oda magam, hogy kövessem Őt: hagyjam el a munkámat, a szakmámat, a tanulmányaimat, még a családomat is, akik eleinte nem értettek egyet.
Nem értették meg, hogy milyen változást jelentene, ha mindent, amit az évek során felépítettem, otthagynék, hogy új útra lépjek. Néhányan az éretlenség vagy zavarodottság jelének tekintették ezt részemről, sőt úgy éreztem, hogy szánalommal és csalódottsággal tekintenek rám.
Ott jutott eszembe Bosco Szent János egy nagyszerű mondása, amely az átélt dolgok ellenére még inkább Istenbe vetette bizalmamat: "Amikor egy hivatás követéséről van szó, az embernek késznek kell lennie arra, hogy mindent feláldozzon". Aztán meghoztam a döntést, hogy belevágok ebbe a hivatásos kalandba, és Isten fokozatosan mindent a helyére tett, elkísérte a családomat, és elfoglalta a helyet, amit én hagytam bennük.
Éreztem Isten kegyelmét, hogy elhívott, és ezért kezdtem el valamivel több mint 6 évvel ezelőtt a képzésemet, amelyben nagy örömmel látom, hogy Isten álma, amelyet nekem szánt, a gyengeségeim ellenére is megvalósul.
