Roven Earl Danao de la Cruz szeminarista a Fülöp-szigeteki Masbate egyházmegyéből.
"A családom és a rokonaim katolikusok, ezért megosztották velem a keresztény hitet. Amikor a szüleim a környékünkön lévő katolikus iskolába küldtek tanulni, a hitnek ez a magja növekedett. Ebben a környezetben kezdtem apránként felfedezni papi hivatásomat. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor életemben először kimondtam magamban, hogy pap akarok lenni. Nyolcéves voltam, és ez egy havi szentmisén történt az iskolánkban, amikor nagy hatással volt rám a papi élet. Mivel mindig nagyon elkéstem a miséről, és a székek már foglaltak voltak, felálltam. Ami azonban elszomorított, az az volt, hogy korábban érkeztem, mint a pap. Aztán elkezdődött a mise, és meglepetésemre láttam, hogy a pap le tudott ülni, pedig sokkal később érkezett, mint én. A mise után odamentem a tanáromhoz, hogy megkérdezzem erről. Ő tréfásan azt mondta, hogy nekem is olyannak kell lennem, mint ő, hogy leülhessek. Így hát akkor és ott eldöntöttem, hogy pap akarok lenni: csak azért, hogy leülhessek, ha elkések.
Négy évvel később, hála az isteni gondviselésnek, ez a felszínes ész megérett. Amikor befejeztem az általános iskolát, beszéltem a szüleimmel, hogy elmondjam nekik, hogy be akarok lépni a szemináriumba. Az első válasz nagyon negatív volt. Ezért imádkoztam az Úrhoz, hogy adjon nekem egy jel Megkértem, hogy ha megengedné, hogy belépjek a szemináriumba, azt biztos jelnek venném, hogy a papságra vagyok hivatott. Megkértem, hogy ha megengedné, hogy belépjek a szemináriumba, azt biztos jelnek venném, hogy a papságra készülök. Néhány héttel később ez az ima teljesült: szüleim megengedték, hogy belépjek a kisszemináriumba. Tizenkét évesen léptem be a kisszemináriumba, és ott egy hosszú megkülönböztetéssel teli időszak vette kezdetét, amelynek eredményeként jó kapcsolatom alakult ki Istennel és a testvéreimmel. Ott nagyon élveztem a közösségi életet.
A kisebb szemináriumban tapasztaltam meg életemben először, hogy extrovertált vagyok, ami aztán sok jó barátom lett, akikkel megosztottam örömeimet és bánataimat. Emlékszem egy pillanatra, amikor osztálytársaim csatlakoztak egy osztálytársunkhoz, akit azért, mert óra közben, amikor játszottunk, véletlenül egy összegyűrt papírt dobott a tanárhoz, az osztályfőnökeink egy heti takarítási munkával büntettek. Azért tettük ezt, mert a mi előléptetésünkön az "Egy mindenkiért! És mindenki egyért!" mondat mindig minden testvériességi szabály fölött áll. A büntetést örömmel szolgáltuk ki, mert ilyenkor lehetőségünk volt nevetve beszélgetni. Ezektől a fiúktól tanultam meg, hogy az a boldog élet, aki mindig gondol a egy másik. Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy életutam során el kell gondolkodnom azon, hogy mit kér tőlem Isten: a papi hivatásomat.
Négy évvel később a nagyszemináriumban folytattam a képzésemet. Ez idő alatt voltak olyan nehézségek, amelyek miatt kételkedtem hivatásom bizonyosságában. Ezért felvetettem a témát a képzőmnek, és ebben a beszélgetésben emlékeztetett az első pillanatokra, amikor eldöntöttem, hogy pap leszek. Akkor eszembe jutott a jel amit a szemináriumba való belépésem előtt kértem. Ennek a nevelőmnek köszönhetően újra felfedeztem hivatásom nagyságát, és így azzal a bizonyossággal maradok a szemináriumban, hogy Isten mindig hűséges az ígéretéhez.
