Daniele, seminarista italiano, pertenece a la Fraternidad de San Carlos Borromeo, que fue fundada en 1985 por Mons. Massimo Camisasca, en el carisma de Comunión y Liberación. Su misión es formar a jóvenes para la evangelización y responder al mandato que, en septiembre de 1984, Juan Pablo II había pronunciado a Comunión y Liberación, con motivo de la audiencia por el trigésimo aniversario del nacimiento del movimiento: “Id por todo el mundo –había dicho el Papa en aquella ocasión– para llevar la verdad, la belleza y la paz que se encuentran en Cristo Redentor”.
Ma sok fiatal teszi magáévá Luigi Giussani atya tanításait azáltal, hogy a "közösség", a "szüzesség" és a "csend" szellemében, de a Jézussal és egymással való mély barátság szellemében él a tanításaiból táplálkozó testvériségben. Daniele így határozza meg hivatását: "A Jézussal való barátság virágoztatja fel életünket".
A nevem Daniele Bonanni, és 1990 februárjában születtem Milánóban, Észak-Olaszországban. Azonban egy kis faluban nőttem fel a nagyvárostól északra, közvetlenül a tavak alatt, amelyekről a híres olasz író, Alessando Manzoni beszél "A jegyesek" című művében, az olasz irodalom egyik legfontosabb alkotásában.
Hálát kell adnom Istennek a családom szépségéért.. Három testvérem közül én vagyok a legfiatalabb, és apám, Fabio, anyámmal, Antonellával együtt mindig is az egység, a szeretet, az optimizmus és az életbe vetett remény egyértelmű jele volt. Először is egymás között, de aztán felénk is. Az ő hitre alapozott egységük adta meg nekem a bizonyosságot, hogy az életem valami jó, hogy pozitív, és hogy érdemes felfedezni az igazi értelmét.
Ez világossá vált számomra egy nyaralás során a srácokkal a Közösség és felszabadulás (a családom mindig is ehhez a mozgalomhoz tartozott), amikor középiskolás voltam. Valójában azokban az években az iskolámból egy csapat fiúval mentem a hegyre, akiket a mozgalomhoz tartozó tanárok és papok kísértek. A hegyről lefelé menet emlékszem, hogy a minket vezető pap, Don Marcello megállított minket az előttünk átívelő völgyek és hegyek hatalmas panorámája előtt. Egy olyan látvány, amely miatt úgy éreztem magam, mint egy végtelenül kicsi pont egy hatalmas univerzumban, ami szinte félelmetes volt.
Azonban, Don Marcello azt mondta nekünk, hogy mindegyikünk sokkal többet ér, mint azok a hegyek. Azoknak a hegyeknek nem volt értelme anélkül, hogy bárki is rájuk nézett volna, míg nekünk van saját értelmünk, még nélkülük is, mert Isten szeret bennünket. Attól a pillanattól kezdve, és a családomnak köszönhetően, elkezdtem keresni azt, ami olyan sok értéket adott látszólag kis életemnek.
Elkezdtem tanulni és focizni... De mindenekelőtt focizni! Jó érzés volt, és reményt merítettem belőle az életem értékét illetően. A középiskolai évek alatt azonban rájöttem, hogy ez nem elég. Valójában a futball, bár nagyon szenvedélyesen szerettem, nem volt képes megváltoztatni az életemet annak minden aspektusában. Olyan volt, mint egy pozitív zárójel, a legtöbbször, de minden más nem változott. Ezekben az években, egy lánynak köszönhetően, akibe beleszerettem, igazi barátokkal találkoztam. Az én korombeli gyerekek voltak, akik Krisztust követték az élet minden területén.
Meglepett, ahogy ezek a gyerekek keresték a hitük radikalitását, barátságban élték meg, és ez volt az, ami megragadott. Mindennek megvolt a helye a velük és ezáltal Jézussal való kapcsolatunkban: ha valamelyik családtagunk beteg volt, együtt zarándokoltunk; ha valamelyikünk lemaradt a tanulmányaiban, a többiek igyekeztek segíteni rajta az idejük felajánlásával. Filmeket néztünk, utazással és ismerkedéssel fedeztük fel a világot, együtt töltöttük az életünket: ez győzött meg! Fiatalok voltak, akik a közösség és a felszabadulás karizmáját élték.
Az egyik dolog, amiért Daniele Bonanni szeminarista (a képen a családjával) a leghálásabb Istennek, az a családja szépsége. "Három testvér közül én vagyok a legfiatalabb, és édesapám édesanyámmal együtt mindig is az egység, a szeretet, az optimizmus és az életbe vetett remény egyértelmű jele volt. Először egymás között, de aztán felénk is. Az ő hitre alapozott egységük adta meg nekem a bizonyosságot, hogy az életem jó dolog, hogy pozitív és érdemes felfedezni az igazi értelmét".
Egy rövid idő után azonban, az egyetemi éveim alatt, visszatértem ahhoz, hogy az értékemet, az életem pozitív értékét, amiről beszéltem, más dolgokban keressem. Matematikai mérnöki tanulmányokat kezdtem a Politecnico di Milano egyetemen, ahol 2014-ben diplomáztam. Nem sokkal később Luxemburgban kezdtem el dolgozni befektetési alapoknál. Azt hittem, elértem, amiről álmodtam. Volt munkája, volt egy lány, akivel megoszthatta az életét, voltak barátai, de mégsem volt boldog.
Valami bennem azt súgta, hogy az életem értékét nem lehet csak arra redukálni, ami bár nagyszerű, de nem elégít ki. Úgy tűnt számomra, hogy az életem egy fix tervre redukálódott, amivel elégedett voltam. De az élet ismét elkezdett kettéválni, mint amikor fociztam. Amit a munkahelyemen csináltam, annak már semmi köze nem volt ahhoz, amit a barátaimmal, a barátnőmmel, a családommal éltem. Mindez szomorúvá és passzívvá tett.
Aztán találkoztam Maurice atyával, egy jezsuita pappal, aki akkor már nyolcvanéves volt. Estaba en Luxemburgo en una misión y me llamó la atención por la unidad de vida que mostraba. Estaba sereno, en paz, siempre y en todo lugar, con toda persona. Por todo ello, era capaz de amar a cualquier persona. Pero yo no, no lo era. Después de una confesión con él, por primera vez, vino a mi mente ese extraño pensamiento: “Tal vez Dios me está llamando a ser como el P. Maurice: un sacerdote misionero”. Y me di cuenta de que básicamente era esa relación con Jesús la que había convertido la vida del padre Maurice en unidad y felicidad.
De nagyon féltem ettől a gondolattól. A következő napokban, miközben az irodában dolgoztam, semmi másra nem tudtam gondolni. Így hát mindent el kellett mondanom Maurice atyának. Remegve, és pontosítva, hogy semmi fontos, csak egy gondolat, elmeséltem neki az életemet. Mondott nekem valamit, ami megnyugvást adott, nevezetesen, hogy a hivatás nem olyasmi, amit nekünk kell megteremtenünk, amit ki kell érdemelnünk, hanem amit Isten ad, és ami már adott, csak fel kell ismernünk.
Így kezdtem el a munkát ennek a gondolatnak a megkülönböztetése, elmélkedés, írás, imádkozás, részvétel a szentmisén stb. mielőtt a hivatalba megyünk, beszélgetünk Istennel és azzal a szent pappal.
Felfedeztem, hogy ezeknek az egyszerű gesztusok, amelyek felébresztették a Jézussal való barátságomat, az egész életem kivirágzott. Ezért vagyok meggyőződve: "A Jézussal való barátság virágzóvá teszi az életünket".
A kapcsolatok az irodában, a barátaimmal, a testvéreimmel valóságosabbá, intenzívebbé váltak. Az élet egysége, ami ebből született, igazi boldogság volt.
"Szeretném kifejezni a CARF minden jótevőjének személyes hálámat, és a Borromeus Szent Károly Missziós Testvériség minden testvéremét is, mindazért a segítségért, amit a segítségükkel nyújtanak nekünk ehhez a különleges hivatáshoz, hogy Krisztust elvigyük a föld minden szegletébe".
Después de algún tiempo, decidí pedir mi ingreso en el seminario de la Fraternidad de San Carlos Borromeo, una fraternidad sacerdotal, misionera, pero anclada en el carisma de Comunión y Liberación, que –me daba cuenta– era el camino elegido por Dios para llamarme.
A Szent Károly Testvériség egy apostoli életet folytató társaság, amelyet Massimo Camisasca püspök alapított a közösség és a felszabadítás karizmájában, és amely mintegy 150 papból áll, akik a világ minden táján élnek. Ami engem leginkább meglep ebben az új családban, az a missziós házak tagjai közötti barátság.
A szemináriumban tanultakból, abból, hogy hogyan vagyunk hivatottak együtt élni a többi szeminaristával, és abból, amit a misszionáriusok mondanak nekünk, egyre inkább rájövök, hogy a misszió nem más, mint a barátság kiterjesztése közöttünk. Ezért van az, hogy a testvériség házai mindig három vagy több papból állnak, mert ahogy az apostolok esetében is, egyedül lehetetlen Krisztust elvinni a világba.
Ma a szeminárium hatodik évét töltöm Rómában - egy év képzéssel Bogotában, Kolumbiában -, a Szent Kereszt Pápai Egyetemen tanulok, ahol arra készülök, hogy - ha Isten is úgy akarja - a következő hónapokban diakónussá szenteljenek.
A teológiai tanulmányok ezen évei alatt láttam, hogy az egységes életnek milyen varázsa van. Vagyis egy olyan élet, amely nem több különböző terület - iskola, imádság, közös élet - összessége, amelyek összeadódnak, hanem amelyet minden olyan területen, ahol életre vagyok hivatott, ugyanaz a vágy éltet, hogy Krisztussal éljek.
Szeretném kifejezni személyes hálámat minden CARF támogatómnak, és a Misszionárius Testvériség minden testvérem és nővérem nevében is. Szent Károly Borromeominden segítségért, amit adtok nekünk ehhez a különleges hivatásunkhoz, hogy Krisztust elvigyük a föld minden szegletébe, a vele és egymással való barátságunk kiterjesztése által. Befejezésül megismétlem, amit az elején mondtam: "A Jézussal való barátság virágzóvá teszi az életünket".
Gerardo Ferrara
Történelem és politológia szakon végzett, szakterülete a Közel-Kelet.
A római Szent Kereszt Egyetem hallgatói ügyekért felelős vezetője.