Az iszlám eredetének elemzése szükséges ahhoz, hogy megértsük e tan megjelenésének történelmi következményeit.
Az elemzés első részét itt olvashatja.
A "Korán" kifejezés a qaraʼa sémi gyökből származik, a recitálás vagy recitált olvasás, tehát a zsoltározás értelmében. Már az ókorban a keresztények és a zsidók a Közel-Keleten az arámi hanggal egyenértékű qeryan-t használták a szent szövegek ünnepélyes recitálására. Ugyanennek a gyöknek a használata azonban még régebbi: ʼAnī qōl qōreʼ ba-midbar (héberül: a pusztában kiáltó hangja, mint Ézsaiás próféta könyvében, később görögül idézve az Újszövetségben) jelentése kiáltani, hívni, hirdetni, énekelni.
A Korán a muszlimok szent szövege. A legtöbb muszlim számára ez Isten teremtetlen szava. Száztizennégy fejezetre, úgynevezett sūra-ra, és a hozzájuk tartozó versekre, úgynevezett ayāt-ra oszlik. Bármely nem iszlám exegéta számára a szövegben számos olyan szövegrész azonos vagy párhuzamos más, régebbi iratokkal, elsősorban az Ó- és Újszövetséggel, valamint az iszlám előtti gyakorlatokkal, hagyományokkal és szokásokkal, mint például a koboldokba, ǧinnek, a zarándoklási rítusokba, az eltűnt népekről szóló legendákba és a Ka‛ba tiszteletébe vetett hit.
A Korán forrásainak problémája ezért nagyon fontos. Ilyen forrás biztosan nem lehet valami leírt dolog, hiszen Mohamed, akit a Koránban közölt kinyilatkoztatás szerzőjének (a tudósok) vagy hordozójának (a muszlim hívők) tartanak, írástudatlan volt, és természetesen nem férhetett hozzá személyesen a keresztény és zsidó szent könyvek olvasásához. Következésképpen a kereszténység és a judaizmus számos vallási elképzelése szóbeli formában jutott el a fülükhöz, mégpedig két szakaszban: a népünnepélyek, amelyeket időszakosan Mekkában tartottak, ahol az eretnek keresztény és zsidó szekták prozelitái gyakran kerestek menedéket a Bizánci Birodalomban zajló üldöztetés elől (erre lehet következtetni számos eretnek keresztény elképzelésből és a haggada könyvek és apokrif könyvek emlékeiből, amelyekből a Korán bővelkedik) és, mint mondtuk, a kereskedelmi utazásokból, amelyeket M. (ismétlem, a fogalmak, amelyeket meg kellett tanulnia, kevés, homályos és hiányos, amint az a Korán-idézetekből kitűnik).
Láthattuk tehát, hogy Muḥammad azonnal meg volt győződve arról, hogy ő egy olyan kinyilatkoztatás alanya, amelyet már előtte más népek, a zsidók és a keresztények is megkaptak, és hogy az ugyanabból a forrásból, egy mennyei könyvből származik, amelyet ő umm al-kitābnak nevezett. Az ő esetében azonban a közlések szakaszosan történtek, ami miatt az ellenfelei kinevetették. Azt is láttuk, hogy Allah gyakran hihetetlenül megfelelő válaszokat adott az utóbbiaknak a követeléseire, nehézségeire és figyelmeztetéseire, mint például a következőket:
"A hitetlenek azt mondják: 'Miért nem egyszerre jelent meg nektek a Korán? De [tudd, ó Mohamed, hogy] fokozatosan nyilatkoztattuk ki neked, hogy így erősítsük meg a szívedet. És valahányszor érvet hoznak fel [az Üzenet ellen], feltárjuk előttetek az Igazságot, hogy világosabb és világosabb alapokkal cáfolhassátok meg őket.[1]".
Ennek a megszakításnak, valamint Mohamed azon szokásának, hogy gyakran változtatta a változatát, az eredménye a Korán töredékes jellege, valamint a logikai és időrendi sorrend hiánya: minden az azonnali használatra és fogyasztásra szolgál. Ez már a korai Korán-kommentárok számára is nyilvánvaló volt, nem sokkal az iszlám "próféta" halála után, különösen a későbbi versek által hatályon kívül helyezett versek kérdését illetően. Hogy megpróbálják a kérdést a lehető legjobban megoldani, a szūrákat mekkai és medinai szúrákba sorolták, aszerint, hogy melyik időszakban jelentek meg.
Az indiai Korán korai kalligráfiája és díszítése valószínűleg 1669 előtt készült.
Három szakaszra oszlik: az első, Mohamed közéletének első négy évének megfelelő, rövid, szenvedélyes és ünnepélyes szúra, rövid versekkel és erőteljes tanításokkal, amelyek célja, hogy felkészítsék a hallgatók elméjét az ítélet napjára (yawm al-dīn); egy második, amely a következő két évet öleli fel, amelyben az üldözések kezdetén a lelkesedés lehűl, és a korábbi próféták életéről szóló történetek hangzanak el, a haggadához (elbeszélő és homiletikus jellegű rabbinikus irodalom) nagyon hasonló formában; egy harmadik, a mekkai közélet hetedik évétől a tizedikig, amely szintén tele van prófétai legendákkal, valamint az isteni büntetések leírásával.
M. nagy változáson ment keresztül a hegira után. A szúra a zsidóknak és a keresztényeknek szól, és a számukra az első szakaszban fenntartott barátságos és dicsérő hangnem fokozatosan elveszik, és az iszlám "próféta" életének utolsó éveiben valóságos támadásban csúcsosodik ki. Ebből a korból származik például a 9. szúra, amelyben a 29. versben a következőket követeli: a megaláztatást:
"Harcoljatok azok ellen, akik nem hisznek Allahban és az Ítélet Napjában, nem tartják tiszteletben azt, amit Allah és az Ő Küldötte megtiltott, és nem követik az igaz vallást [az iszlámot] a Könyv Népe [zsidók és keresztények] közül, hacsak nem hajlandók engedelmességgel adót fizetni [amivel megengedik nekik, hogy az iszlám állam védelme alatt éljenek, miközben megtartják a vallásukat].""
Ez olyan törvényeket fog eredményezni, amelyek különböző korlátozásokat írnak elő a zsidó vagy keresztény vallást vallók számára, mint például a különleges öltözködés, a fegyverviselés és a lovaglás tilalma stb.
Bár a Pentateuchust, a zsoltárokat és az evangéliumot kifejezetten elismeri a Korán kinyilatkoztatásának, az iszlám és a judaizmus, és még inkább az iszlám és a kereszténység között jelentős különbségek vannak. Ezek az eltérések, mint már említettük, Mohamed és az eretnek keresztény szekták közötti kapcsolatokat tükrözik, amelyek létezése abban az időben meglehetősen gyakori volt mind a Bizánci Birodalomban, mind pedig - mindenekelőtt - annak határain kívül. A legnyilvánvalóbb eltérések közé tartoznak a Krisztus alakjával kapcsolatos eltérések, amelyek révén a keresztény apokrif könyvek különös hatást gyakorolnak a Koránra. Az iszlám szent könyvében például: Jézus Mária fia, szűzi születésből született, és mégis ez a Mária Mózes nővére; Jézus gyermekkorától kezdve tett csodáit részletesen elbeszélik, és a Messiás, Allah szelleme és az Ige neveket tulajdonítják neki, a többi prófétához képest felsőbbrendűségi szintre helyezve őt, de leszögezik, hogy Krisztus nem több, mint Allah szolgája, olyan ember, mint bárki más; többek között azt is kijelentik, hogy kereszthalála soha nem következett volna be: Jézus helyett csak egy hasonmást feszítettek volna keresztre.[2].
Egy másik jelentős különbség, amely az iszlám számára valami abszolút földi dolog (egy másik ok, amiért az iszlámról mint természeti vallásról beszélünk), a sivatag egyszerű és durva lakóinak lenyűgözésére készült: zöld kertek, varázslatos patakok, bor, amely nem részegít, mindig érintetlen szüzek. Nincs ott semmi, ami kifejezné a boldogságos látomás fogalmát és a hívők részvételét Isten életében: Allah elérhetetlen az emberi látás számára (6/103).
Végül, más különbségek mellett, ott van az emberi cselekedetek Allah általi eleve elrendelése (ebben az iszlám nagyon hasonlít a kálvinizmushoz). A Koránban vannak olyan passzusok, amelyek többé-kevésbé a szabad akaratot támogatják, illetve teljesen ellenzik, de ez utóbbiakat fogadta el - ügyes korrekciókkal - a szunnita ortodoxia, és ez adja az iszlám predeterminista bélyegét (a maktub, minden ember sorsa mereven meg van írva és Isten által előre meg van határozva).
A Korán tényleges összeállítása Mohamed halála után történt, ekkor kezdődött meg a követőire bízott kinyilatkoztatás összes töredékének összeállítása. A sūrákat hosszuk szerint rendezték el (a leghosszabbtól a legrövidebbig, bár számos kivételtől eltekintve, ami szintén a logikus vagy kronologikus sorrend lehetetlenségéből adódik). Ugyanerre az időszakra tehető a különböző pártok és áramlatok közötti heves harcok és belső megosztottság kezdete, olyan harcoké, amelyek mind vérbe fojtottak, és amelyekben mindegyik fél à la carte verseket és Korán-idézeteket gyártott saját követelései alátámasztására.
Adjon arcot az adományozásnak. Segíts nekünk egyházmegyei és egyházi papokat képezni.
Ez egy arab szó, amely 'kitaposott utat' jelent, akárcsak a héber halakhah, és az írott törvényt jelöli. Szemantikai szempontból mindkét kifejezés, az arab és a héber is, megfeleltethető a mi 'törvényünknek' ('egyenes' út, követendő út). A Šarī‛a, az iszlám jog vagy törvény (az "ortodox" szunnita nézet szerint) négy fő forráson alapul:
Mivel a Koránt már tárgyaltuk, nézzük meg közvetlenül a másik három forrást, kezdve a szunnával (szokás, hagyomány, az ősök magatartásvonala), amely szó már Mohamed előtt is jelzi azokat a hagyományos szokásokat, amelyek az arabok életét irányították. Az iszlám kontextusban ugyanez a kifejezés Mohamed minden mondását, tettét és magatartását meghatározza kortársai tanúsága szerint. És itt jön a képbe a ḥadiṯ, azaz a Mohamed szunnájáról szóló elbeszélés vagy beszámoló, amely egy bizonyos séma szerint készült, és amely az isnād (az anekdotát közlő személyek alátámasztása és felsorolása növekvő sorrendben, egészen az epizód közvetlen tanújáig) és a matn (a szöveg, az elbeszélés szövege) alapján készült. Ez a forrás rendkívül szükséges volt, amikor M. halálakor az iszlám még csak vázlata volt annak, ami később lett. Az ilyen hatalmas területek meghódítása és az új kultúrákkal való szembesülés után olyan problémákra és nehézségekre is megoldást kellett találni, amelyekkel "Isten hírnöke" közvetlenül még soha nem szembesült.
És éppen Mohamedet szólították meg, hogy ő maga - bár már elhunyt - számos olyan pontot pontosíthasson, amelyekre a Koránban csak utalások vannak, vagy amelyekkel soha nem foglalkozott, különböző tudományágakkal kapcsolatban. Így egy sor igaz, feltételezett vagy hamis hagyomány jött létre akkor, amikor az iszlámon belül harcoló frakciók mindegyike azt állította, hogy M. a maga oldalán áll, és ezt vagy azt az állítást neki tulajdonította, teljesen hiteltelen tanúvallomásokból egész apparátust építve. A túláradó áradat megállítására alkalmazott módszer rendkívül önkényes volt. Valójában sem a szövegelemzést, sem a szövegek belső bizonyítékait (ugyanez elmondható a Korán-exegézisről, amely szinte nem is létezik), amely a kereszténységben a legkiválóbb kritérium egy szöveg hitelességének meghatározására és ellenőrzésére, nem használták. Ellenkezőleg, kizárólag a kezesek jó hírnevére támaszkodtak: ha tehát a tanúk láncolata kielégítő volt, bármit el lehetett fogadni igaznak. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a legrégebbi és Mohamedhez legközelebb álló hagyományok a legkevésbé megbízhatóak és a leginkább mesterségesen konstruáltak (ami a nyelv túlzott affektálásából is megállapítható).
Az iszlám jog harmadik forrása, vagy Šarī‛a, a qiyās, vagyis az analógia általi levezetés, amelynek révén a meghatározott és megoldott kérdések vizsgálatából más, előre nem látott kérdésekre is megoldást találtak. A használt kritérium ebben az esetben a ra'y, azaz nézőpont, intellektuális nézet, ítélet vagy személyes vélemény. A szóban forgó forrás az iszlám hajnalától kezdve szükségessé vált, mivel, mint láttuk, a Korán és a ḥadīṯ ellentmondásossága jelentős zavart okozott, és az első két forrás esetében az abrogátor és az abrogált hagyományának életbe lépéséhez vezetett.
Ha azonban a qiyās nem volt elegendő az összes megoldatlan kérdés megoldásához, egy negyedik forrást, a vox populi-t vagy iǧmā‛ (népi konszenzust) is beiktattak, hogy szilárd alapot biztosítson az egész jogi és doktrinális apparátus számára. Ez a forrás több mint indokoltnak tűnt mind a Korán-idézetek, mind néhány hadīṯ miatt, amelyek közül az egyikben Mohamed azt állította, hogy közössége soha nem fog tévedni. Az iǧmā‛ állhat a jogtudósok által elért doktrinális konszenzusból; a végrehajtás konszenzusából, ha a közös gyakorlatban kialakult szokásokról van szó; a jogtudósok hallgatólagos, még ha nem is egyhangú beleegyezéséből, olyan közjogi aktusok esetében, amelyek nem járnak senki elítélésével.
Azt a konstruktív munkát, amelynek célja a jog levezetése a négy jelzett forrásból (Korán, szunna, qiyās és iǧmā‛), iǧtihādnak (da ǧ-h-d, ugyanaz a gyök, mint a ǧihād kifejezés), azaz "szellemi erőfeszítésnek" nevezik. A szóban forgó törekvés, a pozitív iszlám jog valódi kidolgozása, amely azonban egy "kinyilatkoztatott" szóra épült, körülbelül a 10. századig tartott, amikor a jogi iskolák (maḍhab) kialakultak, és amely után "az iǧtihād kapui" hivatalosan lezártnak tekinthetők. Ettől kezdve csak azt lehet elfogadni, ami már eldőlt, további újítások bevezetése nélkül (bid‛a). E tekintetben a legmerevebbek a vahhábiták (alapítója Muḥammad ibn ‛Abd-el-Waḥḥḥḥab: a vahhábita tanítás a Szaúd-Arábia abszolút uralkodójának, a szaúdi királyságnak a hivatalos tanítása) és a szalafisták (alapítói és fő képviselői: Ǧamal al-Dīn al-Afġāni és Muḥammad ‛Abduh, 19. század; a Muszlim Testvérek is ehhez az áramlathoz tartoznak). Mindkét mozgalom szerint túlzott újításokat vezettek be az iszlám tanításba, ezért vissza kell térni az eredethez, az aranykorhoz, az atyák (szalaf) korához, különösen Mohamed medinai életéhez és első utódaihoz, azaz kalifáihoz.
Mielőtt továbbmennénk, mondhatunk néhány szót a ǧihād fogalmáról. A muszlim jog szerint a világ két kategóriára oszlik: dār al-islām (az iszlám háza) és dār al-ḥarb (a háború háza): az utóbbi ellen a muszlimok állandó háborút folytatnak, amíg az egész világ nem kerül az iszlám alá. Az ǧihād olyan fontos az iszlám jogban, hogy szinte az iszlám hatodik pillérének tekintik. Ebben az értelemben kétféle kötelezettség van a harcra: egy kollektív (farḍ al-kifāya), amikor elegendő számú csapat áll rendelkezésre; egy egyéni (farḍ al-‛ayn), veszély esetén és a muszlim közösség védelmében.
Kétféle ǧihād létezik, egy kicsi és egy nagy. Az első az iszlám terjesztéséért való küzdelem kötelessége; a második a napi és állandó egyéni erőfeszítés Isten útján, a gyakorlatban a megtérés útja. Az ǧihād révén számos keresztény földterület került - legtöbbször kapituláció útján - az iszlám kezébe, és ebben az esetben "a szövetség népének" vagy ahl al-ḏimma népének tekintett lakosai, vagy egyszerűen csak ḏimmī, az állam védett alattvalóivá váltak, másodrendű állampolgárokká, akiknek meg kell fizetniük az ǧizya nevű kapitulációs adót és a birtokolt földek után fizetendő adót, az ḫarāǧ-t.
Gerardo Ferrara
Történelem és politológia szakon végzett, szakterülete a Közel-Kelet.
Felelős a hallgatói szervezetért
Szent Kereszt Egyetem Rómában
